Az első és legfontosabb változás az, hogy (kérésem meghallgatásra talált; köszi, Tündérkeresztanya! ;)) megjelent az életemben az a bizonyos Herceg, akire már régóta vártam. Nem szőke ugyan, de nekem speciel a vörösbe hajló barna sokkal jobban bejön, időnként szakálla is van (Hurrá!), és fehér ló helyett egy Ibrahim névre hallgató kocsival közlekedik, de szerintem úgy tökéletes, ahogy van. Amikor az influenzás nyúvadtságom közepén vacsorát főzött (!) nekem, erősen gondolkodtam azon, hogy Szent Imre hercegre keresztelem át, de aztán, tartva az esetleges életrajzi párhuzamoktól, ezt az ötletet elvetettem.
Szóval (részben) Ő az, aki miatt hanyagolom a blogírást (Hej, milyen kellemes is lenne másra fogni a lustaságomat!), mert (szerencsére) elég sokat vagyunk együtt. Még a jógás csapat kirándulására is hajlandó volt elkísérni, pedig némi (érthető) szkepticizmussal viseltet a vallás iránt, így a sztupa sem hatotta meg annyira.
A másik indok, ami miatt nem írtam mostanság az, hogy a tavaszi szünetet nem töltöttem itthon. Sikerült ugyanis anyut a szaván fogni (ősszel tett egy elhamarkodott ígéretet) és életében először repülőre ültetni, hogy megnézhesse, hol is éldegél a nagyobbik lánya. Szóval nyakunkba vettük a világot és meg sem álltunk Dublinig.
Le a kalappal egyébként anyukám előtt, mert erős dohányos létére kifejezetten jól tűrte, hogy nem gyújthatott rá mintegy hat órán keresztül, és a fájós lábai ellenére rángatható volt mindenfelé. Egyedül az óceánhoz (Cliffs of Moher) tervezett kirándulást fújtuk le, mert az már tényleg nagyon megerőltető lett volna, de amúgy utaztunk négy napig (meg még kettőt oda-vissza).
Molly
Második nap Powers Court-ba mentünk, ami egy nagy kastély óriási kerttel, méghozzá olyannal, aminek minden része különböző stílusú. A japán kertben épp cseresznyevirágzás volt…
Délben a vízesésnél ettünk szendvicseket, és megetettünk egy felettébb szemtelen és feltűnően hangosan követelőző madarat. Csak azt sajnáltam, hogy aznap nem volt végig ragyogó napsütés.
Bár, igazság szerint nem panaszkodhatok, mert azért kitett magáért Írország, és tőle telhető legfényesebb mosolyát villantotta ránk néhány napig. Szerintem anyu nem is értette, hogy miről beszéltem indulás előtt, amikor a váltás cipő kapcsán azzal érveltem, hogy simán ronggyá ázhat akármikor.
A harmadik napon pl. olyan verőfényes napsütésre virradtunk, hogy azonnal kocsiba ültünk, és megnéztük a tengert Malahide-nál. Nem mi voltunk az egyetlenek, akik élvezték az időt: volt, aki kutyát sétáltatott, de még két lovast is láttunk a fövenyen. Mérhetetlen mennyiségű kagylót gyűjtöttünk.
Anyu, a kagylómosónő
Délelőtt megnéztük még a Malahide-i kastélyt, délután pedig elautóztunk egy másikba (kínos, de nem jut eszembe a neve), ami annyira közel épült a tengerhez, hogy a kert vége gyakorkatilag a vízbe lóg. Ami meg a vízen kívül van… nos, hát az sem semmi! Óriási üvegház, sövényfallal elválasztott tematikus kiskertek (a virágokon kívül volt veteményes és gyógynövényes is), és egy hatalmas lejtős pázsit, kilátással a kastélyra és a mögötte húzódó tengerre. Mivel a park szabadon látogatható, és az írek csak a legritkább esetben teszik ki a „Fűre lépni tilos!” táblát, elég sokan piknikeztek a gyepen, élvezve a kincset érő napsütést.
Az utolsó napot Skóciában töltöttünk, „átruccanva” kicsit Edinburgh-ba. (Szerencsére időnként vannak egészen kedvező árú jegyek, amikor gyakorlatilag csak az illetéket kell kifizetni.) Azt hiszem, az összes nap közül ez sikerült a leghosszabbra, mert kora hajnalban keltünk (kilenckor már Edinburgh belvárosában voltunk), és csak éjszaka értünk haza, de szerintem megérte. Folytatva az előző napokon megkezdett botanikus körtúra jelleget, az első állomásunk a Királyi Botanikuskert volt, ahol az épp virágzó rhododendronokon kívül láttunk még jácintokat, nárciszokat, meg egy csomó, számunkra teljesen ismeretlen virágot, továbbá néhány érdeklődő vadkacsát és egy pár érdeklődő, de azért félős mókust is.
Az idei divatszín :)
Skót akciómókus
Nárciszból egyébként félelmetesen sok van arrafelé: a város közepén levő közparkok komplett nárciszerdőt alkottak, de még a várhegyre felkúszó füves-fás domboldal is tele volt velük. A várban egyébként szemtanúi lehettünk egy igazi skót esküvőnek (na jó, a kápolnából kiszorultunk…), ahol nem csak az ara, de még az örömapa is szoknyában volt :), a násznépet pedig egy skót dudás vezette fel.
Skót whisky-t is sikerült kóstolnunk (igaz, nem sokat, de mivel alapvetően nem szeretem, ennyi bőven elég volt), mert felfedeztük, hogy az egyik ajándékboltban ingyenes kóstoltatás van. Még anyu is ivott, pedig ő aztán tényleg nem rajong az alkoholért. De ez a kis mézes whisky tényleg más volt, mint a többi. Azt sajnáltam csak, hogy mead-et (mézbor, egyesek szerint mézsör) nem kínálgattak. Ott esetleg többször is sorba álltam volna. :)
Rettenetesen elfáradtunk az utazás végére. Anyu ugyan váltig állítja, hogy őt többet nem fogjuk ilyesmibe belerángatni, de azért én bízom benne, hogy látom még Írországot. Ha mással nem is, hát a Hercegemmel mindenképp. Amint beszerzünk egy szárnyas lovat. :)
