Sosem voltam egy nagy gourmand. Sőt.
Életem ifjú éveiben egészen kriminális kajákat is képes voltam
megenni. Egyik első főztöm pl. az úgynevezett „Vegeta leves”
volt, ami a „dobj a forró vízbe egy kanál Vegetát, majd, ha
kedved tartja, turbózd fel egy marék levestésztával” elven
működött. Máig nem értem, miért találtam anno finomnak. De hát
az ember ezen már ne akadjon fenn azok után, hogy egyszer (kora
kamaszkoromban) meghívtam a barátnőimet egy rántotta partira,
ahol valamiért nem sikerült megsütnöm a tojásokat. Valószínűleg
ott akadt el a dolog, hogy a forró olaj másként reagál két
tojásra, mint nyolcra, de ezt akkor még nem sejtettem. Folyt az
egész, de megettük. (Le a kalappal az akkori barátnőim előtt.)
Mindez annak kapcsán jutott az
eszembe, hogy mennyire hülyén eszem, mióta Bálint megszületett.
Gyakorlatilag egy hét alatt sikerült a száznyolcvan fokos
fordulatot összehozni a terhesség alatti normális étkezésemhez
képest. Mert kilenc hónapig én mintaanyukaként étkeztem –
igaz, ez nem rajtam múlott. Mások panaszkodnak a kívánósságukra,
meg a nagy zabálásokra, én meg, aki világ életemben kekszfüggő
voltam, a terhességem alatt egyáltalán nem kívántam az
édességet. A főtt kaját ellenben nagyon is, és Imi néha elhűlve
nézte, hogyan lapátolok be egy ültő helyemben két púpos tányér
főzeléket. Nem is volt ám gondom a vérképemmel soha!
Hanem aztán, miután Manó kibújt,
és elkezdtem szoptatni, már az első otthoni napon úgy éreztem,
hogy ebéd ide, vagy oda, nekem valami rettenetes nagy energiabombára
van szükségem. Eleinte a kekszes puding tűnt biztos pontnak az
életemben, amit Imi minden egyes alkalommal az arcára kiütköző
undorral nézett, tekintve, hogy a tengeri herkentyűk, halak és
állati belsőségek mellett a puding a harmadik ételféleség, amit
még véletlenül sem enne meg. (És ha valaki egyszer piacra dobja a
halas pudingot, az szerinte valószínűleg a világ vége első jele
lesz.)
Viszont, miután a doktornő
felvilágosított minket, hogy a vanília íze átjut az anyatejbe,
és általában ösztönzi a gyerekeket a szopizásra, Imi minden
bevásárlásnál gondoskodott róla, hogy igaz Bourbon vaníliás
pudingporok legyenek itthon. (Igaz, az első alkalommal csak
segítséggel találta meg a boltban a pudingokat. )
Na, nem mintha Bálintot annyira ösztönözni kellett volna, mert
úgy szopizott, mintha az élete múlna rajta. (És valóban.) A fél
éves korra kitűzött megduplázott testsúlyt ő már három
hónapos kora előtt elérte, szóval nem is lett volna annyira
fontos az a vanília. Legalábbis neki. Mert nekem aztán (legalábbis
úgy éreztem) tényleg az életem múlt a pudingos kekszes
kalóriákon.
Csakhogy egy idő után már nem
volt időm a pudingfőzésre (Sőt, úgy általában a főzésre. Be
kell valljam, én nem az etetők, hanem az etetettek /ld. mama motel/
népes táborához tartozom.), és akkor kerültek elő a garnélák.
A háztartási keksz adott volt (kellett a pudinghoz), de szükség
volt még valami pluszra. A nasis kosár pedig roskadozott a
babalátogatóktól kapott tenger gyümölcsei desszertektől. (Úgy
tűnik, manapság divat ilyen bonbont adni, mert kaptam vagy
nyolcat.) És akkor jött a nagy ötlet: millió kalória főzés
nélkül. Igaz, vanília nincs benne (vagy csak elenyészően), de ez
akkor már nem is volt fontos. Éhségtől kopogó szemekkel és
elgyengült térdekkel rogytam le az első doboz csoki mellé,
ölemben a kilós kekszes zacsival. Egy harapás garnéla, egy keksz.
Nyári negyven fokban a garnéla rá is kenhető. És mennyei!
Jó, tudom, szakács Oscar-t nem
kapnék érte, de nem is az volt a cél. Ráadásul Bálint
szerencsére kezd már annyira ügyesedni, hogy leköti magát
nélkülem is. (Aki pedig feltalálta a játszószőnyeget, annak
családi béke Nobel-díjat kéne adni.) Tegnap is együtt főztünk
a konyhában: Manó a gyerekhordozóban ült, és Kingával, a
vízilovával játszott, miközben én lelkesen kotyvasztottam és
közben össze-vissza csacsogtam neki. S hogy mi volt a menü? Rakott
zöldség, „tüntesd el a maradékot a hűtőből” módra. Imi ma
azt vitt magával a munkahelyére is. Igaz, ebéd óta még nem
jelentkezett…
