Hűsítő gael

Nem emlékszem, hogy valaha is ilyen nehezen indult volna be a szeptember. Persze az iskolakezdés mindig megviseli az embert, s eleinte hajnalonként nem marad más, csak a kómás tükörbe bambulás, illetve annak az újra felfedezése, hogy reggel hét előtt is van élet. Viszont még soha nem csúsztam szét ennyire a dolgaimmal, mint az idén, hogy egy teljes hónapnak el kellett telnie ahhoz, hogy úgy érezzem, talán megint a normális kerékvágásban vagyok. Pedig már mióta tervezem ezt a blogbejegyzést!

Tulajdonképpen egész pontosan augusztus 21 óta, mikor is landolt velünk a dublini gép Pozsonyban. Mert (ugyan szárnyas lovat azóta sem sikerült beszereznünk, de egy szárnyas hárfát igen) mégiscsak sikerült beváltani az áprilisi "fenyegetőzést", és egy hétre kiruccantunk kedvenc zöld szigetünkre.

Tudom, unalmasnak tűnhet, hogy mostanában mindig oda megyek, de egyrészt tényleg szép hely (és eddig mindig láttam valami újat is), másrészt meg (cseppet sem elhanyagolható szempontként) mégiscsak a tesómhoz megyek, vagy mi. Mivel Imi most járt először Írországban, Alizzal úgy szerveztük a programot, hogy lássa a nekem már ismerős "kötelezőket", de menjünk olyan helyekre is, ahol még én sem jártam.

Dublin belvárosa (az elmaradhatatlan doubledeckerrel)

Még mindig: "Fő, hogy utazunk!"

Így aztán az érkezésünk utáni napon Imivel kettecskén buszoztunk be Dublinba, részben, hogy megnézzük a várost, részben pedig, hogy találkozzunk Hajnival, Imi régi levelezőtársával (aki - sok más magyarral egyetemben - szintén az ír fővárost választotta lakhelyül). A városnézésből aztán nem sok minden lett, bár tény és való, hogy kutyafuttában végignéztünk ezt-azt, de az idő nagy részében a St Stephen's Green nevű parkban henyéltünk a füvön, majd beültünk egy pubba, hogy kóstoljunk is valami igazi írt. Azt hiszem, most ettem életemben először és utoljára fisherman's pie-t. Na, nem mintha annyira rossz lett volna, csak ahhoz képest, amire számítottam. Persze nem is értem, miféle kulináris élvezetet vártam. Sziget - sziget, függetlenül attól, hogy mennyire semmi közük az angolokhoz.

A következő három napot Alizzal töltöttük, aki hajlandó volt mindhárom szabadnapját ránk áldozni, ráadásul úgy, hogy végigsofőrködte velünk az egészet. (Írországban nem a kocsira kötnek biztosítást, hanem a sofőrre, ezért picit problémás lett volna, ha más vezeti az autójukat. Egyébkét sem vállaltam volna szívesen, hogy - hála a balos közlekedésnek - összetörjem a kocsit az első kanyarban.)

Az első napon az óceán (Cliffs of Moher) volt az úticél. Aliz, roppant előrelátó módon, foglalt az interneten jegyet egy kis sziklák alatti hajókázásra is, de, sajnos, a tervnek ez a része dugába dőlt. Eleve kicsit hosszabbra nyúlt az út, mint terveztük, tehát simán le is késtük volna a hajót, de ráadásul még ránk is telefonáltak a kikötőből, hogy a viharos idő miatt törölték a járatunkat. Mindegy, így legalább a pénzt visszakaptuk (igaz, Aliznak még pár telefonjába belekerült a dolog), mert ily módon nem derült ki, hogy tulajdonképpen a saját hibánkból kifolyólag sem tudtunk volna részt venni a programon.

Az óceán viszont tényleg nagyon mogorvának tűnt, mikor odaértünk a kikötőbe. Azért, természetesen, lesétáltunk a partig, hiszen Iminek mindenképp bele kellett mártania a kezét a vízbe. Sajnos, elsőre nem sikerült jól a felvétel a nagy pillanatról, ezért én, mint kamera(vu)man , mondtam Iminek, hogy maradjon még egy kicsit úgy, kézzel a vízben... ám eközben egyikünk sem vette észre azt az egyre magasabbra tornyosuló hullámot, ami a háta mögött közeledett. Mondanom sem kell, sec-perc alatt a vízben volt Iminek nem csak a keze, de még a lába is, gyakorlatilag térdig. Ahogy mondani szokták: nem volt épp őszinte a mosolya...

Itt már látszik, ami akkor még nem tűnt fel...

...és a végeredmény. :(

Hullám-méret-arány

A kamera(vu)man

Azért, összességében, elég jól viselte, hogy a nap hátralevő részében egy ronggyá ázott csukában kellett végigcuppognia a sziklákon. Meg, ugye, a több órás hazaút alatt száríthatta kicsit magát az autó hátsó ülésén, hogy arról már ne is beszéljek, hogy hármunk közül ő volt az egyetlen, aki mindeközben még alhatott is, hiszen Aliz, ugye, vezetett, én meg kitartóan szolidarítottam - pedig időnként majd' leragadt a szemem.

Aillte an Mhothair

Birkák - ezúttal nem írek, csak turisták

Aliz hősiességének tudható be, hogy ezek után még mindig vállalkozott arra, hogy a következő napon Észak-Írországba fuvaroz minket, hogy az ottani tengerparton megnézhessük az Óriás ösvényét. (Vagy magyarul óriások lépcsője? Na, mindegy, szóval: the Giant's Causeway.) Vicces volt, ahogy robogtunk észak felé az autópályán (csak néha álltunk meg egy-egy kapunál, hogy egy jól irányzott mozdulattal bedobjam az előre kiszámolt aprót a sorompó előtti műanyag kosárba) és úgy értünk át egy másik országba, hogy gyakorlatilag semmi nem változott... illetve csak alig észrevehetően. Az angol feliratok alól eltűntek az írek, illetve egy idő után gyanússá váltak a lehetetlen sebességhatárok (amik, mérföldórában számolva, már nem is voltak annyira röhejesek), de ez is csak némi idő elteltével szúrt szemet, részben, mert elég nagyvonalúan kezelik a "hol is lenne célszerű ilyen táblát kitenni" problémát, részben pedig, mert ha kiteszik, akkor is csak kb. negyedakkora táblát használnak, mint itthon.

Irány észak!

A gyengébbek kedvéért...

Vigyázat! Itt időnként nehéz növények keresztezik az utat! :)

Viszont az autópályának hála, egész gyorsan (és eltévedés nélkül - bár ez inkább Aliznak hála) elértünk az Északi-tengerhez. A parton viszont meglepően sokan voltak; már a parkolóba is alig jutottunk be. Pedig nem volt annyira jó idő, legalábbis vagy kétszer megáztunk, csak amíg a bazaltképződményeket néztük egy max. háromkilométeres szakaszon. Persze, ahogy visszafelé indultunk, rögtön kisütött a nap, és ragyogó verőfényben furikáztunk a parti úton Belfast felé.

Dunluce Castle

The Giant's Causeway I.

The Giant's Causeway II.

The Giant's Causeway III.

Igazság szerint nagyon pozitívan csalódtam Észak-Írországban. Azt hiszem, hogy az a sok rossz hír, amit anno az IRA és egyebek kapcsán lehetett róla hallani, nagyon rányomta a bélyegét az ország megítélésére. Tulajdonképpen nem is tudom, mit képzeltem. Talán hogy egy komplett ország lehet annyira kopár és nyomorúságos, mint a város az Apám nevében elején? Hogy kicsit félelmetes, óvatosságra intő az egész? Hogy csupa szegény ember lakik ott, egyforma házakban, mikroszkopikus, téglafallal határolt udvarokkal? Nos, igen, ha egészen őszinte akarok lenni, valami ilyesmire számítottam. De nagyon nem bánom, hogy nem ez fogadott.

Észak-ír tengerpart

Az észak-ír emberek sokkal nyitottabbak, közvetlenebbek, mint a déliek. Mikor beültünk egy pubba, hogy együnk egy levest, a bárpultnál beszélgető idős törzsvendégek rögtön lecsaptak a tesómra, és kifaggatták, hogy honnan jöttünk, mert számukra ismeretlen nyelven beszéltünk (meg mert itt volt a lehetőség pár szót váltani egy csinos fiatal nővel :)), a tengerparton pedig (hogy a kicsit módosabb réteg is villantson valamit) egy nyitott tetejű oldsmobillal furikázott a környék öreg Casanovája, élvezve a nyári napsütést. A Riviéra egyik utolsó vadorzója - de tényleg olyan volt az egész hely, mint egy kevésbé zsúfolt Azúrpart. Minden házon az látszott, hogy az emberek élvezik, hogy ott élhetnek, és, őszintén szólva, ha a verőfényes napok egy kicsit gyakoribbak lennének arrafelé, talán még én is sajnálnám, hogy nem oda születtem.

A Riviéra nyugdíjas vadorzója

Verőfényes napokban egyébként sem bővelkedtünk (bár, azt hiszem, helyi viszonylatban még mindig egész jól jártunk), így aztán másnap is várt még ránk egy adag eső. Hogy picit kíméljük Alizt, a harmadik szabadnapjára csak egy rövid kirándulást terveztünk. Így jutottunk el Glendalough-ba (ami egyébként Hollywoodhoz egész közel található), vagyis a völgyben fekvő tóhoz (ha jól fordítom gaelből :)). Glendalough-ban több látnivaló is akad, amiket különböző színű turistaösvényeken lehet gyalogosan megközelíteni.

Az álomgyártól csak karnyújtásnyira...

Akkor most tulajdonképpen merre is van a merre?
(avagy: színtévesztők kíméljenek!)

Az első a középkori településmaradvány, ahol, mint megtudtuk, a Rettenthetetlen néhány jelenetét forgatták anno, majd a lápos-mocsras részen lerakott deszkaösvényen végigballagva eljut az ember két tóhoz. A kettő között található még egy szintén középkori kőkör (nem ökörkör!), illetve egy kőkereszt, aminek az eredeti rendeltetésére sajnos nem sikerült rájönnünk, mert ismertető táblát egy darabot sem találtunk. A tóban viszont elég barátságos kacsák laknak (vagy inkább pofátlannak kéne mondanom?), akik szemrebbenés nélkül megkörnyékezik a vízparti békés piknikre vágyó turistákat.

Állítólag itt forgatták a Rettenthetetlen pár jelenetét

Gondolom, a temetőt kivágták a filmből

Glendalough

Glen, lough... és Aliz

...meg mi

Továbbá (bár ezt nem állítom teljes bizonyossággal) augusztus közepe óta Glendalough látványossága még egy világosbarna alapon zöld mintás kendő is, amit volt szerencsém a nap folyamán elhagyni valahol. Kérem, ha megtalálja valaki, juttassa vissza a tulajdonosának (vagyis nekem)!

Micimackó után, szabadon
(avagy: farnehéz vagyok)

Glendalough után két teljes napunk maradt még Írországban, de hála a repülő hárfa akciójának, ebből egyet volt szerencsénk a skót fővárosban tölteni. (Vicces volt, amikor megrendeltük a jegyet, és megkaptam az sms-értesítést, hogy levontak a számlámról 1131 Ft-ot - kettőnk oda-vissza jegyéért, illetékkel, mindennel együtt, összesen.)

Mivel az egynapos kis kiruccanás kora hajnalban kezdődött (azt hiszem, az első hajnali busszal mentünk ki a reptérre; rajtunk kívül csak légiutaskísérők voltak rajta, egyforma, kék hacukában :)), az első skót élményünk egy reggeli kávé (Iminek tejes tea - egészen rákapott az ízére) volt még a reptéren. Egyébként is elég korán landol a gép ahhoz képest, hogy mikor nyitnak a belvárosban a látnivalók, ezért aztán pár percet még toporogtunk is a várkapu előtt, mielőtt beeresztették a turistákat. Így viszont tanúja voltam annak, amiről tavasszal lemaradtam: nevezetesen, hogy a reggeli tömeg skót dudaszóra hömpölyöghet be a kapun. Előrelátó módon, szerencsére, még a neten megvettük a várbelépőt, így a hömpölygésből csak a pénztárig kellett kivenni a részünket, ahol is a többi "ostromló" egy hirtelen jobbkanyarral eltűnt mellőlünk, mi pedig gyakorlatilag elsőnek értünk be oda, ahova turistakéz aznap még nem tette be a lábát.

Az edinburgh-i vár

Mivel ezúttal egy pasival (Elnézést. Szóval: A pasival) utaztam, úgy alakult, hogy a vár összes hadtörténeti kiállítását végignéztem (tavasszal, anyuval és Alizékkal ezeket nagyvonalúan hanyagoltuk), amit a délelőtti gyakori eső miatt nem is vettem annyira a szívemre. Viszont berángattam szegény Imit a skót koronázási ékszerekhez is, ami egy kemény majd' egyórás menet lett, szűk, zsúfolt és levegőtlen termeken keresztül. Persze, mondanom sem kell, hogy a koronázási ékszerek mellett ezek után csak szépen, ütemesen elhaladsz, anélkül, hogy különösebben tüzetesen megnézhetnéd őket (állítólag ilyen volt régen a Lenin Mauzóleum is Moszkvában), de már nem is bánod annyira, mert a menet közben kialakult jól fejlett klausztrofóbiád úgyis csak hajt kifelé.

Királyi skót sárkáányőrök :))

A vár után aztán még barangoltunk egy picit a történelmi belvárosban, elsétáltunk a Royal Mile-on a Holyroodpalace-ig, ami a királyi rezidencia, vettünk fagyit (még mindig finom és óriási adagokat adnak), piknikeztünk egy parkban és megtekintettünk egy szabadtéri kiállítást hülye táblákról. (http://www.signspotting.com/community/signspotting_event.html - Bár itt pont az edinburgh-iról nincsenek képek, de az esemény szellemiségét talán visszaadja.)

Holyroodpalace

Továbbá (majd' elfelejtettem) vettünk egy üveg mézes whisky-t, szigorúan egydecis kiszerelésben, nehogy baj legyen vele a repülőn. Legalábbis azt gondoltuk (sőt, az árusító hölgy is biztosított minket efelől), hogy egy ekkora üveggel aztán tényleg semmi gond nem lehet. Persze, a méretétől függetlenül (vagy tán épp amiatt) azért lett. Becsekkolós csomagunk nem lévén, továbbá, mivel nálam volt ajakír, meg egyéb kencefice, beraktam a kis flaskát a zárható átlátszó tasakomba, hogy majd szépen átsétálok vele a biztonsági ellenőrzésen. Mondanom se kell, már az útleveles (!) pasi félreállított és csak hosszas magyarázkodás végén volt hajlandó elismerni, hogy a 10 cl az tényleg egy deci. Ezek után következett a tényleges biztonsági ellenőrzés, ahol levetették velem a cipőmet, hiába magyaráztam, hogy csak sportcipő, és gyakorlatilag semmi fém nincs benne (a dolog szépségéhez tartozik, hogy Imin egy hajszálpontosan ugyanilyen cipő volt negyvenhármas méretben, és még csak rá se néztek), majd az átvilágítós nő kipécézte a hülye üvegflaskát. Ott álltam egy szál zokniban a k*rva hideg kövön, amíg megvárták, míg néhány raklapnyi kézipoggyász átjön az ellenőrzésen, majd nekiestek ketten az üvegemnek. Mondtam, hogy már az előző pasi megnézte. Mondtam, hogy ott van az elején az űrtartalma. Mondtam, hogy a 10 cl az 1 dl. Végül, némi tanácskozás után úgy döntöttek, hogy talán mégsem vagyok terrorista, és nem áll szándékomban whisky-nek álcázott folyékony nitroglicerinnel felrobbantani az Edinburgh - Dublin járatot, és akkor, végre elengedtek. Igazán, egy cseppet sem volt megalázó a "vén szeszcsempész, aki feltartja a sort" szerepe.

Hogy az aznapi morgolódásomat kicsit levezessük (meg persze kalandvágyból is), úgy döntöttünk, hogy az utolsó napra tervezett programunkat, nevezetesen a szomszédos Malahide megtekintését, gyalogos programmá minősítjük. Tervnek egész szép volt, mert a két település talán még 10 km-re sincs egymástól, de persze megint elfelejtettük, hogy Írországban az ír időjárással is kalkulálni kell. Ettől függetlenül még így is azt gondolom, hogy egész jól megúsztuk, mivel a nagy zuhé még Swordsban ért minket, ráadásul pont a bevásárlóközpont mellett, így volt hová bemenekülni. Ennek kapcsán növeltük még picit a Starbucks forgalmát, majd némi mufinnal feltöltve folytattuk utunkat az immáron verőfényes napsütésben. Malahide-ban aztán megnéztük a kastélyt meg a parkját, átsétáltunk a városon, és kimentünk a tengerpartra, ahol befaltuk még a magunkkal vitt mindenféle kaját. Nagyon hangulatos kis piknik volt a fövenyen, ráadásul a sirályok sem voltak annyira pofátlanok, mint előző nap az edinburgh-i parkban. Mivel időközben Aliz is hazaért a munkahelyéről (azért az a "kis" zuhé jó időre a Pavilionsba kényszerített minket), hazafelé már kutyagolnunk sem kellett, mert volt potyafuvarunk. :) Tekintettel az újfent gyülekező fellegekre, e kifejezetten szerencsés fordulat volt így a végére.

Mert ezzel tényleg a végére értünk az egy hétnek: másnap hajnalban már csak a reptérre kellett kijutnunk, hogy indulhassunk hazafelé. Itt még talán illene mesélnem a "kék" jegyes utazás bukatatóiól, meg a kiskapukról, amikkel az ember azért többé-kevésbé biztosíthatja magának, hogy mindenképp felférjen a repülőre, és ne küldjék haza azzal, hogy nincs több hely, de őszintén szólva annyira örülök, hogy végre a beszámoló végére értem, hogy ezeket az apróságokat inkább egy másik alkalomra halasztom. Na, már, ugye, ha megyünk még Írországba. Mert szép nagyon, de most már talán mást is megnéznék. Az sem baj, ha kicsit kevésbé zöld, csak az ember önként meríthesse meg magát a (kicsit melegebb) habokban!

Drótszamáron

Sportosak vagyunk, vagy mi, úgyhogy ennek fényében első közös nyaralásunkat egy biciklitúra keretében ejtettük meg. Az eredeti terv az volt, hogy Imi anyukájától indulva, majd az enyémet is útba ejtve megkerüljük a Balatont, majd az imént említett útvonalon visszatérünk Pápára. Tervnek szép volt, de szerencsére Isten végez. (Lehet, hogy különben velem végzett volna.)

Az egész úgy kezdődött, hogy nem lettek készen időben a biciklik. Ugyanis leadtuk őket a szerelőnél, hogy legalább a fékeket nézze át, mert a túra előtti héten volt pár érdekes megállásom, amikor a szándékomban állónál kicsit közelebbről sikerült megtekintenem egy autót, illetve egy másik biciklist, szóval azt gondoltuk, így mégsem kéne átvágni a Bakonyon. Meg azt is gondoltuk, hogy ez igazán nem egy nagy meló a szerelőnek, és biztos pikk-pakk végez. Aztán mégis tovább tartott, mint amire számítottunk. Hiába, nyáron sok a megrendelés.

Ehhez a kis késedelemhez jött még, hogy nem sikerült felhívni a keszthelyi kollégiumot, ahol egy éjszakát akartunk tölteni, így gyakorlatilag már az induláskor módosítottuk az útvonalunkat, egy huszárvágással kivéve belőle a Balaton nyugati részét, beiktatva helyette egy kellemes kis Tihany-Szántód kompozást. Nem mondanám, hogy különösebben vérzett a szívem.

Az első napi tekerés után meg különösen nem bántam ezt a változtatást. Egy másfél naposra húzódó konyhafestés miatt ugyanis csak délután fél négy felé tudtunk indulni, és (én legalábbis úgy éreztem) tekertünk, mint az őrült, hogy még sötétedés előtt anyuhoz érjünk. Első napnak, csomagokkal, át a Bakonyon ez bőven sok volt.

Bakonyi szerpentin

Persze a másnap sem volt épp egy leányálom. Az első tíz kilométert ugyanis hegynek felfelé kellett leküzdeni, benne egy elég komoly szerpentinnel, ráadásul kifogtuk hozzá a nyár egyik legmelegebb napját. Igaz, hogy Tés és Várpalota között kellemes volt gurulni, de akkor még nem sejtettük, mi vár ránk aznap délután. Mindenesetre Várpalotán beültünk egy étterembe, hogy árnyékban vészeljük át a déli órákat, meg hogy tankoljunk valami könnyűt a folytatáshoz. A kiszolgálás lassúsága miatt tényleg több déli órát is sikerült ott eltölteni, ráadásul a salátájuk hetven százalékban konzervből állt, amit erős túlzásnak éreztem a zöldségszezon közepén, de legalább a leves jó volt. Desszert viszont már nem fért belénk.

Hagymakrémleves - ez jó volt

Folytattuk utunkat a Balaton felé. Nem tudom, miért, de valahogy az a kép élt a fejemben, hogy Berhida után már csak pár kilométer, és csobbanhatunk. Talán ezért is éreztem egyre lélekölőbbnek, ahogy minden egyes domb után csak egy újabb jött, ahelyett, hogy felcsillant volna végre a várva várt víztükör. Ráadásul volt vagy negyven fok meg szikrázó napsütés. Árnyék gyakorlatilag semmi. Órákon keresztül azt éreztem, hogy egy katlanban biciklizünk. Az egyetlen dolog, ami tartotta bennem a lelket, az volt, hogy bevethetem magam a Balcsiba, amint meglátom.

Berhida előtt - itt még barátságosnak tűnt a táj

"Ég a napmelegtől a kopár szik sarja" (szöcskenyáj nem volt)

Távolban a nagy kékség

Aztán, persze, ez sem egészen így alakult. Szerettünk volna egy szabadstrandot találni, mert tényleg csak egy mártózásra gondoltunk, de a part mentén csupa fizetős hely volt. Azt hiszem, Imi érezte, hogy közeleg a hiszti, mert Káptalanfüreden úgy döntött, nem halogatjuk tovább a csobbanást. Ez életmentő volt. Szerintem. (Négeréknek, akik Füreden vártak ránk a vacsorával, bizonyára más lenne erről a véleményük.)

Az első csobbanás (valahol ott vagyok)

A következő nap volt a "laza, kompozós", némi tekeréssel az északi, illetve kicsivel többel a déli parton. Délelőtt kicsit fújt a szél, ezért a tihanyi szabadstrandot kihagytuk, viszont isteni jó fagyit ettünk a mólónál. Évek óta nem kompoztam a Balatonon, talán ezért is gondoltam, hogy hosszú lesz az út Szántódig, aztán jól meglepődtem, amikor pikk-pakk odaértünk.

Napfény, víz... és völgyhíd

Közben az idő is javult picit, úgyhogy a déli parton már nem maradt el a csobbanás, pláne, hogy ingyen volt, és főként pláne, hogy egyre kevésbé bírtuk a meleget. Estére aztán az is kiderült, hogy Imi mennyire nem bírta: az egész vállát elborította a napallergia által okozott kellemetlen, viszkető kiütés. Úgy döntöttünk, mégis két éjszakát töltünk Bogláron, a nagybátyáméknál, hátha enyhülnek közben a tünetek.

Déli parti strand (családias és ingyenes)

Déli parti csobbanás

A "kényszerpihenő" (amit nagyon bántam) alatt hallottuk a híradóban, hogy a tervezett továbbállásunk napján iszonyú nagy vihar várható, ezért úgy döntöttünk, nem kockáztatjuk, hogy későn érjünk anyuhoz. A módosított terv szerint aztán elvonatoztunk Mórra (hát, igen, ezen a ponton már én is úgy éreztem, hogy eléggé megnyestük a sportos kis túlélőtúránkat), hogy mindössze harminc kilométer tekeréssel biztos menedékbe kerüljünk a vihar elől.

Moha és... Bobo

Az egyetlen tényező, amivel elfelejtettünk számolni, az volt, hogy ily módon északról közelítünk majd anyuhoz - onnan, amerről a vihar is jön. Tulajdonképpen borítékolva volt, hogy valahol találkoznunk kell. A "randi" végül Bakonycsernyére esett; hál' Istennek legalább az egyetlen, normális étteremmel rendelkező falura, így egész jó helyen vészeltük át a vihar első három óráját.

Sűrű, sötét fellegek gyülekeztek...

A harmadik óra elteltével, mikor már a desszerteket, sőt, a kávékat is kipróbáltuk az étlapról, és nem maradt kategória, amiből ne kóstoltunk volna meg valamit, úgy ítéltük meg, hogy a vihar csendesedik odakint, így hát tovább indultunk. De az "évszázad vihara" úgy döntött, hogy vele nem lehet packázni, és még a következő falu elérése előtt a nyakunkba szakajtott egy újabb adag jeges zuhanyt. Pillanatok alatt ronggyá áztunk, a folyamatos tekerés ellenére vacogtam a nyeregben, és úgy éreztem, sosem érünk haza. A zuhé közepén (csak hogy teljes legyen az "élvezet") néhány percig még jégdarabok is potyogtak a fejünkre.

Azt hittük, megúsztuk

... de aztán mégsem. :(

Anyunál aztán forró zuhany, némi pálinka és egy váltás száraz ruha várt, így hamar rendbe jöttünk, de másnapra azért "kisírtam" egy újabb vonatos útvonal-módosítást. Ennek azért is örültem különösen, mert a Zirc-Győr vasútvonal hihetetlenül szép, ráadásul alagutak is vannak benne (az egyik oldalon boltíves a kedvencem), hogy azt az "apróságot" már ne is említsem, hogy így átvonatoztunk egy olyan esőfelhőn, ami, ugye, óhatatlanul a nyakunkba szakadt volna, ha bringával megyünk.


Hát, így esett, hogy az eredetileg négyszáz kilométeresre tervezett biciklitúrát kettőnegyvenesre rövidítve, végül csak megérkeztünk Imiékhez. Betoltuk a bicikliket a garázsba, hogy majd egy arra alkalmas napon még áttekerünk velük Pápára, de ez a nap valahogy azóta sem jött el. Nem baj. A bringák megvárnak. Majd ha már a sajogás emléke is elmúlik a hátsó felemből, bizonyára újra nyeregbe pattanunk. :)

Szemetek

Ifjonti éveimben, valamikor az Erzsébet kenyér és a Sió zsemle fénykorában, a várpalotai Pesti Csemege előtt (mely név eredete a feledés örök homályába veszett, tekintettel arra, hogy soha senki nem tudott kielégítő választ adni arra a kérdésre, hogy miért is volt ez a bolt tulajdonképpen pesti) egy tábla díszelgett a következő felirattal: "Nem bántja a szemét a szemét?" Nem tudom, hogy a népnevelő célzatú feliratnak, avagy valami egészen másnak volt-e betudható, de tényleg nem volt annyira a szemetes a környék. Nem úgy, mint most a mienk.

Tény, hogy nem a város legelitebb részén lakunk. Tény, hogy az emberek errefelé (tisztelet a kivételnek) nem feltétlenül igényesek. Sőt, akad köztük néhány igénytelenebb példány is. Tény, hogy az év nagy részében én is csak elrohanok a szanaszét heverő cigisdobozok és chipses zacskók között, de amire ma reggel ébredtem, az már nálam is verte az ingerküszöbömön eddig bizonytalanul imbolygó lécet.

Reggel hatkor, mikor kinéztem az ablakon, hogy integessek Iminek, a fű közepén egy odaborított szemetszsákot láttam. Nem csak úgy egyszerűen oda volt téve, rendesen ki volt borítva, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A tejeszacsik és egyebek között még ott ténfergett a kiszakított fehér zacskó. Nem hittem a szememnek.

Azt már nagyjából megszoktam, hogy a guberálók rendszeresen úgy széttúrják a kukát, hogy aztán a környéket kallódó szemetek „díszítik”, de hogy valaki egy komplett zsákot borítson a fűre, ráadásul a kukától húsz méterre, az több volt a soknál. De reggel hatkor még csak a felháborodásig jutottam.

Tizenegykor, mikor újra kinéztem az ablakon (kicsit elaludtam, na…), a kupac még mindig ott volt. Úgy éreztem, cselekednem kell. Fogtam hát egy üres kukászacsit meg egy pár gumikesztyűt, és nagy erőkkel levonultam. Összeszedtem a kupacot (először azt hittem, egyedül élő férfi szemetét pakolom, mert a szalámis papír mellett csak némi hagymahéj utalt főzésre, de aztán a kezembe akadt egy női betétre emlékeztető tárgy is, továbbá egy borítékdarab, rajta gyerekes nagybetűkkel a „Koni”, illetve a „Peti” szavak, valamint nagy adag lefőzött kávé közepén vagy két tucat cigarettacsikk), aztán gyűjtögettem még egy kicsit a környéken. Próbáltam a fűből a lehető legtöbb szemetet kiszedni, majd a kukák környékén még összeszedni azt, ami nem, vagy csak nagyon-nagyon sokára bomlana le. Néhány arra járó jól megnézett magának; bizonyára azt hitték, hogy társadalmi munkára fogtak. Nem gondolom, hogy sikerült volna népszerűvé tennem a szemétszedést, de ezt kizárólag a befogadóközönség hiányosságának tudom be.

Mikor megtelt a hatvanliteres zsák a kezemben, az egészet kidobtam és hazamentem. A reggeli kupacot leszámítva, aminek hiánya azért üdítő színfolt volt a szememben, nem volt túl feltűnő a változás. Ahogy nyitottam az ajtót, azt számolgattam, hogy ha a lakótelep négy házából mindenki csak évente egyszer szedne tele egy ekkora zsákot szeméttel, mennyire másként festene a környék. Sőt, ha össze kellene szedni, talán egy idő után szét sem szórnák a szemetet. Hogy mindez rózsaszín utópia? Az. De a lepényhal először. Bízzunk hát a reményhalakban!

Szombat, hej!

Május első hétvégéjén - Bridget Jones szavaival élve - "miniszünidőre" mentünk Imivel. Az eredeti ötletem ugyan csak az volt, hogy szimatoljunk körbe a "terepen" az osztálykirándulás előtt, de aztán Imi kitalálta, hogy foglal szállást egy éjszakára szaunával meg pezsgőfürdővel, hozzá még egy éttermi vacsora, és máris kellemesebben hangzik a program. Nem tiltakoztam nagyon. :)

Az útvonal Szombathely-Kőszeg volt, közben persze megálló Gyöngyösfaluban, mert, ugye, a kalandparkot is tesztelni kell, mielőtt rászabadítok harminc tizenévest. Sajnos, csak péntek délután tudtunk indulni, mert reggel még sorfalat álltam az osztállyal az iskolai, majd a városi ballagáson, de még így is elég volt az idő arra, hogy még aznap gyorsan körbefussunk Szombathelyen, szaunázzunk egyet a szállodában (a pezsgőfürdőből, sajnos, kiszorultunk, mert egy család elfoglalta az egész medencét), majd vacsizzunk egy jót. Igaz, a személyzet kicsit mufurc volt (főleg az étteremben, ahonnan zárás előtt háromnegyed órával megpróbáltak kiutálni egy vacsorázni betérő társaságot), de magával a szállással nem volt semmi gond. Miniszünidőhöz ideális.

Szombat délelőtt a kalandparkban indítottunk. Azt hittem, a jegy áráért csak egyszer mászhat az ember (tudomásom szerint máshol így működik a dolog), de kellemesen csalódtam, mert Gyöngyösfaluban egy teljes napra fizet be az ember, és annyit mászik, amennyit nem szégyell. Illetve, amennyit bír, mert én pl. a második pálya után feladtam.

Felnőtteknek ugyanis négy, különböző nehézségű pályát építettek ki (előtte persze kötelező végigcsinálni egy pár elemből álló gyakorlópályát), amik közül az első még kifejezetten élvezetes, a második már kicsit fárasztó, időnként "minek jöttem én ide fel?" érzéssel, a harmadikat és a negyediket pedig már nem is mertem kipróbálni. Mondjuk, halvány képet alkothattam a piros és a fekete pálya nehézségi fokáról akkor, amikor a kéken cidrizve időnként azt láttam, hogy a nehezebb pályák ugyanazokon a fákon (meg persze főleg köztük) futnak, mint az, amin mi vagyunk, csak még plusz néhány méterrel a fejünk felett.

Viszont két pálya is bőven elég volt ahhoz, hogy jól megéhezzünk, mire Kőszegre értünk, úgyhogy első utunk a "réteses" éttrembe vezetett. Igaz, kedvezményt nem kaptunk (pedig a helyet pont úgy hívják, mint Imi autóját), kedves kiszolgálást viszont igen, így a lehető legkellemesebb módon tettünk pontot a kétnapos kirándulás végére. Folyt. köv. (remélem, hamarosan!) :)