2010. április 11., vasárnap

Prrrodukcijóóó!


Végre! Ez volt az a pillanat, amire egész tavasszal vártam, s ami március 25-ének délutánján végre elérkezett. Túl voltunk az összes fellépésen!

Mert, bizony, ez a tavasz (vagy legalábbis az eleje) a "színházcsinálás" jegyében telt - még ha a színház, amit csináltunk, nem is volt teljesen igazi. Na, jó, az első menet még csak színház sem volt, pusztán előadás, de azért elég sok készülődéssel, próbával, idegeskedéssel járt. Történt ugyanis, hogy ebben a tanévben tizedikes lett az osztályom, s ennek megfelelően a mi nyakunkba szakadt a március 15-i iskolai műsor "összehozása".

Őszintén bevallom, még soha nem csináltam ilyesmit. Persze, anno, a gimiben nekünk is kellett műsort adni, de az egyrészt október 23. volt, másrészt pedig gyakorlatilag az egyetlen emlékem ezzel kapcsolatban a kék-zöld fenék és a sajgó csípő volt, hála kedves osztályfőnökömnek, aki úgy rendezte a darabot, hogy minden szereplő legalább háromszor halt meg és zuhant el a színpadon benne. Ha ezt beszorozzuk a próbák mennyiségével... hát, igen, azt hiszem, nem én voltam az egyetlen, akinek fájt akkoriban az alfele.

Na de vissza a mi csodás produkciónkhoz! Szóval, még sosem rendeztem iskolai előadást. Ráadásul az 1848-ról szóló töriórák is erősen a feledés homályába vesztek már, ezért úgy döntöttem, hogy kétségbeesek. A kétségbeesés aztán - szerencsére - meghozta a mentőötletet is: plagizálni kell. Méghozzá legálisan (már, persze, ha létezik ilyesmi egyáltalán). Gyorsan végigzongoráztam hát magamban a mozgatható rokonokat, barátokat és üzletfeleket, majd heveny kuncsorgásba kezdtem minden vonalon.

Ennek pedig (hál' istennek) meg is lett az eredménye, mert két helyről is kaptam egykori forgatókönyveket, sőt, Judit barátnőm még egy rakat egyéb ötlettel is ellátott olyan színpadelrendezéssel és miegymással kapcsolatban, amit más műsoroknál kipróbált már, és használhatónak tartotta az átküldött forgatókönyvvel kapcsolatban is. Mit ne mondjak, nem tudok elég hálás lenni neki a segítségért, mert különben úgy meg lettem volna lőve, hogy na. (Esetleg: "fű". Ne adj' isten "mint Zámbó Jimmy") Így viszont már csak annyi volt a dolgunk, hogy a kapott anyagot picit átdolgozzuk, írjunk még hozzá ezt-azt, zenét meg verseket gyűjtsünk, és úgyszólván kész is voltunk.

...Azaz: majdnem kész voltunk. Illetőleg: én elég hamar kész lettem. Mert ha eddig nem tudtam volna, hogy milyen közel harminc kamaszt instruálni egy meglehetősen nagy légterű aulában mikrofon és hangosítás nélkül, pusztán torokból túlkiabálva őket, hát, most kiélvezhettem minden pillanatát. Azt hiszem, nem véletlenül írtam anno az iwiw-en, hogy munkaidőben megafon vagyok.

Mindettől függetlenül meg kell dicsérnem a gyerekeket, mert tényleg nagyon ügyesek voltak, és végül is egész komolyan vették a fellépést. Az iskolatechnikus (aki "lenyomott" már pár ünnepséget az erősítés okán) azt mondta, nem dolgozott még ilyen fegyelmezett társasággal. (Szóval talán már azt is bevallhatom /remélem, nem olvassák ;) / hogy büszke vagyok rájuk. Hiába, na, az "enyémek"...)

Az aula, kicsit másképp berendezve

A "márciusi ifjak"

"Erőszaknak ellent nem állhatok"

"Nemzeti Múzeum"

"Föltámadott a tenger"

Az iskolai műsor viszont csak a hónap első nagy megmérettetése volt, hisz akkor már Damoklész kardjaként lebegett a fejünk felett az angol drámafesztivál, ami miatt, ha lehet, még jobban gombócosodott a gyomrom. Idén ugyanis mintegy tizenöt szerző neve állt a versenykiírásban, meg az a kritérium, hogy az egyikük műveire alapozva kell egy minimum 15, maximum 45 perces előadást prezentálni. Hááát...

Még ősszel mutattam a listát a gyerekeknek, de gyakorlatilag csak egy "se kép, se hang" reakciót kaptam válaszul. Valaki megjegyezte, hogy egy-két nevet "mintha" már hallott volna közülük. Juhé. Kicsit nehéz erre produkciót alapozni. Így aztán, néhány hét kínlódás után, egy csendes vasárnap reggelen leültem szépen a számítógép elé, írni kezdtem, és írtam egészen addig, míg le nem ütöttem az utolsó pontot is a "nagy mű" végén. Mindez valamikor késő este történt. Viszont az eredmény a leendő darabunk volt, "Agatha Christie style". Roppant büszke voltam magamra. :) Ha egészen őszinte akarok lenni, még élveztem is. Persze, lehet, hogy szegény krimikirálynő bőszen forog a sírjában, és örökké üldözni fog, amiért kedvenc karaktereit fogtam és egy eddig soha nem létező krimibe ágyaztam, de talán enyhíti dühét a tudat, hogy tényleg próbáltam az ő szellemében (micsoda képzavar!) eljárni. Van gyerekvers, ami segít a rejtély megoldásában, vannak gyilkosságok, amik más gyilkosságokat igyekeznek elkendőzni, és van csavar is a végén... csak egy valami hiányzik. A csoportos jelenet a végéről, amikor is a nagy nyomozó felfedi a tutit. De persze ennek is megvan a maga oka. :) Nem azért, hogy fényezzem magam, de nekem tetszik. :) (Mondjuk, a fesztivál zsűrijének már nem jött be annyira, de ezt betudtam a színpadra állítás hiányosságainak. Tény és való, hogy kicsit több energiát kellett volna belepumpálni, de részemről addigra elfogyott, a gyerekek pedig... nos, hát, kamaszok, adott lelkesedéssel és kitartással. Mindegy, fő, hogy ezt is kipróbálták /De őszintén remélem, hogy egyikükből sem lesz színész!/)

Egy próba, még "itthon"

...és az egyik főszereplőnk
...meg még pár kép a következő linken:
http://www.apaczai.com/drweb10/papaweb/album/index.html

A kő viszont, ami a függöny legördülésekor leesett a szívemről, hatalmas volt. Akkor már a bakikat sem bántam, amiknél pedig fogtam a fejem a technikusi helyiségben a darab alatt. Túl voltunk rajta, és ez volt a lényeg!

Illetőleg... egy produkció még hátra volt, de ez már messze nem volt olyan komoly, mint az első kettő. Közeledett ugyanis április elseje, a diáknap, aminek kapcsán... Törpilla lettem. Azt, hogy mindez pontosan hogy is esett, fedje talán jótékony homály, de a nagy eseményt dokumentálandó (mert ilyet aztán tényleg soha de soha többé!) álljon itt zárásként pár fotó, "minden jó ha jó (vagy legalábbis röhejes) a vége" alapon!

Aprajafalva apraja és nagyja

A "férfikar"

Törpilla

Csipet csapat :)