2009. január 31., szombat

Embergyurma, hóhányás és más Fehérség

Örömmel jelentem, ma hivatalosan is masszőr lettem. Hibátlanra írtam az elméleti dolgozatot és a gyakorlati vizsgán is dicséretet kaptam. Oklevelem kézhezvételének alkalmából gyorsan átgyúrtam még az unokahúgomat az alakformáló fogásokkal - részben, mert kell még azért gyakorolnom, részben pedig, mert ennek a lehetőségnek (meglepő módon) valahogy minden nőismerősöm örül. Zsófi is biztosított róla, hogy bármikor mehetek még. :)

Reggel, amikor elindultam, szállingózott a hó. Potyoghatott már egy ideje, mert finom fehér fátylat vont a kezdődő latyakra. Még eszembe is jutott, hogy mi lesz, ha a tanfolyamról arra megyek majd ki, hogy lapátolni kell az autót, de aztán győzött az olvadás. Illetve – elég furcsa módon – ma valahogy egyszerre olvadt és havazott is időnként, összességében egységes, szürke jelleget adva a napnak.

Tegnap azért ijesztőbb volt a helyzet. Állítólag még a híradó is bemondta, hogy lezárták a Bakonybélbe vezető utat (tényleg nem voltak egyébként iskolában az onnan bejáró tanítványaim), mert a felázott talaj és a sok hó miatt vagy ötven fa zuhant az útra, és egyébként is életveszélyessé vált a közlekedés arrafelé. (Ez a hír még egykori kedvesemet is felzaklatta annyira, hogy ő meg engem zaklasson egy sms erejéig kora hajnalban.)

Anyu azt mondta, vigyek neki tartós tejet, ha majd hazajutok, mert már fogy a tartalék. Jellemző egyébként a mai mező- és egyéb gazdasági viszonyokra, hogy egy faluban gyakorlatilag már nem lehet házi tejet venni, a rövid lejáratú tej pedig (már ha van) a helyi boltban, megfizethetetlenül drága. Ennyit az egészséges vidéki életről.

Nálunk, a lakótelepen, tavasszal még rendszeresen hallottam a tejeskocsit, amint rockosított tehéncsorda bőgést utánozva megérkezett a parkolóba. Ez volt a kedvenc „zenélő autóm”, nem csak az idétlen hangja miatt (bár elég dermesztő volt egy délutáni szendergésből tehénbőgésre ébredni a városban akkor, amikor még nem ismertem a hang forrását), hanem mert jó volt végre igazi, zsíros házi tejet inni megint. Nem tudom, végleg megszűnt-e a szolgáltatás (vajon megéri a mai gazdasági helyzetben körbe-körbe autókázni egy furgonnyi tejjel?), vagy csak más időpontra tették, de hiányzik. Mindenesetre a tehénkékről még nem mondtam le te(l)jesen.

2009. január 29., csütörtök

Behavazva

A tegnap kezdődött havazás reggelre összefüggő hóréteget eredményezett a városban. Az "összefüggés" oly mértékű volt, hogy Klári, a kolléganőm reggel felhívott, hogy kivételesen nem vinném-e el őt is, nem csak a gyerekét, mert nem látja a bicikliutat, és így nem mer elindulni. Persze, hogy vittem, bár a házuk elé kanyarodás kissé nehézkesre sikeredett, mert Áfonya majdnem túlcsúszott a kereszteződésen. Aztán végül mégis eljutottunk mindenhova, biztonságban, bár volt egy kocsi, amelyik kissé rézsútosan haladt előttünk vagy tíz méteren keresztül, némi aggodalmat váltva ki belőlünk a hó alatti potenciális jégréteggel kapcsolatban.


Délelőtt, a suliban, persze több osztály is megpróbált egy kis hógolyózást kialkudni, de megacéloztam magam, és határozottan ellenálltam. Ellenállásomat, mondjuk, csak erősítette a folyamatosan szakadó és a szél által össze-vissza hordott hó látványa, amivel szemben még a mérsékelten fűtött iskolaépület is sokkal kellemesebb közegnek bizonyult.

A nagyszünetben együttérzően néztük a tanári ablakából a városgondnokság által kiküldött hóeltakarító munkást, aki, a mérete alapján egy Legós dobozból szalajtott "hatalmas" hókotróval küzdött a környező járdákon. Szegény ember pokróccal a lábán ücsörgött egy maximum 50X50 cm-es "fülkében", amit három oldalról rács határolt, elölről pedig semmi, és már épp sajnálni kezdtük, amikor feltűnt, hogy micsoda hatékonysággal dolgozik. Addig tolta ugyanis a havat előre, amíg az bő százhúsz centis magasságban fel nem halmozódott a tolólap előtt, majd a feltorlódott hófal egy elegáns mozdulattal lezuhant - egyenesen a jó munkásember ölébe, aki erre kétségbeesetten próbálta kézzel kilapátolni a lábai közül. Valószínűleg ekkor jött rá, hogy a gép nem csak tolni tud, de fel is tudja markolni a havat, ami jó próbálkozás is lett volna, ha a járgányt közben elfordítja annyira, hogy ne saját maga elé ejtse vissza az egész kupacot. Azért, hogy, hogy nem, délutánra járható lett a város, csak a barátnőmék mellékutcájában sikerült kis híján ott ragadnom, amikor Anitát hazavittem.

Este beszéltem anyuval telefonon. Szegény, már két napja csak lapátol, mert náluk folyamatosan szakad a hó. Ez csak azért rossz hír, mert így valószínűleg nem vágok neki a Bakonynak a hétvégén, pedig régóta tervezek már egy eplényi síelős kirándulást. Mondjuk, már az sem volt túl biztató, amit reggel az egyik bejárós tanítványom mondott az úton heverő kidőlt fákról az erdei szakaszon.

Jövő hétre esőt jósolnak, ami szomorú hír, mert ez az egyetlen dolog, ami pillanatok alatt képes eltüntetni a legnagyobb havat is. Sajnálom, mert ha az utakat járhatóvá teszik, nagyon szép tud lenni a havas Bakony. Azért bizakodom, hátha marad még valami a fehérségből február első hétvégéjére. Addig talán nem veszíti el a fejét az összes hóember sem...

2009. január 25., vasárnap

Rántottmájéspalacsin

Rövidek ezek a hétvégék így, hogy szombatonként tanfolyamra járok, de szerencsére már csak egy alkalom van hátra. Mondjuk, az is igaz, hogy amikor tesómnak előadtam a rövid hétvégés panaszomat ma este, közölte, hogy neki meg pláne rövid így, hogy vasárnap ötig dolgozik. Na igen…

Szentségtörés, vagy sem (mindenesetre közben többször úgy éreztem, hogy oltári hülyeség), de az egész vasárnap délelőttöt takarítással töltöttem. Mondjuk, szó mi szó, ráfért már a lakásra, mert a laminált padló csak úgy ontja magából a porcicákat. Arra még nem jöttem rá, hogy honnan és miből képződik ez a töménytelen mennyiség, de úgy tűnik, a jelenség túlmutat a racionalitás határain.

Fél egy felé telefonált az unokahúgom, hogy ha gondolom, mehetek korábban is a megbeszélt masszírozásra, mert ő ráér. Gyorsan kaptam tehát magam (hirtelen eltüntetve két vajas pirítóst – biztos, ami biztos, azzal még kihúzza az ember egy-két órát), és robogtam Zsófihoz. Hetvenöt perc kemény gyurmázás után úgy döntöttem, nem érem be családom csak egy tagjával, ezért beugrottam a tesómhoz is. Őt nem kellett megmasszírozni (részben, mert a héten már túlesett rajta, részben pedig, mert épp a munkahelyén volt), de – mivel nem volt vevő a boltban – jól elbeszélgettünk. Fél négy felé döbbentem rá, hogy kopognak a szemeim az éhségtől, így (otthagyva csapot-papot, tesómat, és a közben feltűnt anyósát :) ) szaladtam haza.

Anyu egyik áldott tulajdonsága, hogy (ismerve a kedves lánya időbeosztását) a rendszeres szeretetcsomagjaiba időnként tesz könnyen, gyorsan fagyasztható, illetve elkészíthető kajákat is. A mai választás így az egy adag lencselevesre (még január elsejéről maradt meg, bár lehet, hogy már gazdagabb lennék, ha akkor megeszem) és a panírozott májakra esett.

Ahogy sültek a májak, hirtelen eszembe jutott, hogy van még krumplim is, így gyorsan megpucoltam hármat, és felvágtam hasábokra. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy ily módon elkövettem ugyanazt a hibát, amit anno oly sokszor felróttam anyunak: nevezetesen, hogy előbb sütöttem meg a panírozott kaját, majd az olajba beledobtam a krumplit, elrontva ezzel a szép szalmasárga jelleget. (Arról nem is beszélve, hogy a nagy adag kokszos morzsa állítólag egészségügyi szempontból sem túl szerencsés.) Azért finom volt…

Este beugrottak hozzám tesómék és hoztak pudingos epres palacsintát. Mmmmm

2009. január 24., szombat

Import pöttyök

A tél anyunál egyet jelent a katicaszezonnal. Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, de nála, amint elkezd lehűlni odakint a levegő, nincs mit tenni, megtelik a ház katicákkal. Napos időben, az üvegtetős terasz alatt már kora ősszel ellepik a ház déli falát, majd egyszer csak elkezdenek „beszivárogni”, és mire észbe kapunk, már tele a ház velük.

Katica az újságon


Katica a fürdőszobában

Katica a fényképezőgép tokban

Katicák, ha találkoznak



Jupiiiiii!

A múlt hétvégi otthon töltött estém hozadéka (az anyu által gondosan becsomagolt rántott húson és túrós pitén kívül) kettő darab import katica volt. Az első már vasárnap este megmutatta magát, amikor – nyugtával dicsérd a napot – épp bevackolódtam az ágyamba, hogy még kicsit belefeledkezzek Harry Potter kalandjaiba. A "leányzó" - érdeklődő és olvasott bogár lévén - épp a könyvemen landolt, majd, mintha ez lenne a dolgok rendje, békés császkálásba kezdett a lapokon.


A másik példány két napig bujkált, míg elő nem pottyant a vasaláskor felkapott pólók közül. Kettejük közül ő bizonyult barátságosabbnak és ragaszkodóbbnak, mert, bár nagyon nem tetszett neki, amikor fényképeztem (lássuk be, senki sem szereti, ha vörös fénnyel villognak a szemébe, így hát nem is vettem annyira zokon, amikor pár villantás után megpróbálta halottnak tettetni magát), miután megenyhült, tett még egy rövid kirándulást a billentyűzeten, majd fogyasztott némi vizet az ujjaimról. (Tudom, rendesen kellene törülközni kézmosás után.)


Utánaolvastam, ha ügyesek, akár még át is telelhetnek itt. (hu.wikipedia.org/wiki/Kétpettyes_katicabogár )
Most először remélem, hogy egy kicsit talán tetvesek a szobanövényeim…

2009. január 19., hétfő

Otthon



Hétvégén villámlátogatást tettem anyunál, mivel a szombaton kettőig tartó tanfolyam csak kora délutáni indulást tett lehetővé. Cserébe viszont kaptam olyan ragyogó napsütést az útra, hogy kívánni sem lehetett volna szebbet. Bakonybél-Somhegy környékén csak úgy szikrázott az erdő a zúzmarában.

Erre a hétvégére időzítette a látogatást az unokaöcsém is, aki - bár hivatalosan egy generációnyi különbség van köztünk (az unokatesóm fia) - csak pár hónappal fiatalabb nálam. Megrögzött természetjáró és fotóbolond, így hát adva volt a társaság egy rövid túrához a szívemhez legközelebb álló :) vízeséshez.

Nem is tudom, mikor láttam utoljára teljesen befagyva a Gaját. Talán gyerekkoromban, amikor csúszkálás közben rendszeresen szakadtunk bele a jeges vízbe, és, bizony, nem egyszer előfordult, hogy tesóm száraz zoknijában mentem haza.

Idén, hála az elmúlt hetekben uralkodó tartós fagynak, nem csak a lassabban folyó részek, de még a több méteres vízesés is befagyott. Mivel a látvány felülről nem volt annyira jól fényképezhető, testi épségünk kockáztatásával, hatalmas esések, csúszkálások és röhögések között átmásztunk a hegyen, le a szurdokba. Tényleg gyönyörű volt, bár nem mondom, hogy nem éreztem gombócot a torkomban, mikor ott kellett aztán rámenni a jégre, ahol gőzöm sem volt róla, hogy milyen mély a víz alattam. (Na, persze, itt nem belefulladásnyi mélységekben kell gondolkodni, de derékig jeges vízbe merülni az erdő közepén szintén nem egy leányálom.)









A vasárnapi hazaút sem volt eseménytelen. Somhegy előtt jártam, erdős szakaszon, amikor balkéz felől valami szürke mozgásra figyeltem fel. Szerencsére időben fékeztem, mert egy szarvas vágott át az úton (mindez délután három magasságában), majd követte még vagy tíz-tizenöt. Szépen, kulturáltan keltek át, majd, miután a másik oldalon beértek a fák közé, komótosan battyogtak tovább. Az egyik megállt az aszfalt közepén, és tűnődő arccal felém nézett. (Kicsit olyan volt, mint amikor a tanító néni figyeli a zebrán átterelt gyerekeket.)

A nap híre azonban mégsem a szarvascsorda volt. Délután sms-t kaptam, mely szerint vasárnap hajnalban megszületett második „mostohatesóm”, Luca Zita, az 54 centis, 2,7 kilós „császárnő”. Állítólag mindenki jól van, de, remélem, februárban ezt majd saját szememmel is ellenőrizhetem!

2009. január 15., csütörtök

Mirelit Áfonya

Két nap pihenő és hibernálás után ma délután úgy döntöttem, megérdemli az autóm, hogy végre kiszabadítsam a jég alól. Valószínűleg ő maga is hasonlóan gondolta, mert a mostanában megszokott végtelenített indítás-lefulladás helyett a viszonylag gyors életre kelést választotta.

Mintegy negyed óra melegítés és szélvédő olvasztás után Áfonya végre kezdte visszanyerni megszokott formáját. Igaz, hogy az oldalsó ablakok jegétől csak úgy tudtam megszabadulni, hogy letekertem az ablakot, majd kézzel kiütöttem az ottmaradó jégfüggönyt, de összességében egész jól sikerült a jégmentesítés. Néhány jégcsap azért maradt a motorház alatt, de azokat dekorációs céllal meghagytam.

Aztán, ha már ilyen szépen belelendültünk, meg hogy örüljön még a kicsi autó lelke (a mozgó alkatrészekről és az aksiról nem is beszélve), jártunk egyet.

És Áfonya örült.


2009. január 14., szerda

Úton

Úgy alakult, hogy ma sokat mentem. Mondjuk, mindig is szerettem gyalogolni, csak mostanában – talán a dafke alapon véghezvitt nőies átalakulásom és a hozzá illő rucik miatt – nem nagyon volt rá alkalmam.


Igaz, amikor reggel felkeltem, még én sem gondoltam, hogy hova jutok. Sőt, a reggeli cihelődés talán még a szokásosnál is gondosabbra sikeredett, tekintettel a suliba látogató helyi tévésekre, akik az osztályomban tanuló svédekkel szándékoztak interjút készíteni.


Azt, hogy a mai nap nem lesz egy egyszerű menet, már a lépcsőházon kívül megtett első lépésnél (vagy inkább csúszásnál) megéreztem, de szokásos naivitásomnak hála, akkor még mindig bizakodva tekintettem a jövő és az autóm felé. Lelkesedésem még akkor sem lohadt, amikor megpillantottam a kocsit borító jégpáncélt, de pár perccel később kénytelen voltam szomorúan tudomásul venni vereségemet a természettel szemben.


A helyijáratos busz lehetőségét fél óra megállóban toporgás után adtam fel, amikor valaki (hogy hogy terjednek ezek a hírek pillanatokon belül, a fene sem érti meg) azt mondta, hogy legalább 11-ig nem jön semmi, mert a sofőrök csak saját felelősségükre indulhatnak útnak. Gyors telefon a suliba, ne várjanak tolmácsolni, a harmadik órára azért talán majd beérek valahogy. Na, igen, de hogyan? Ugyan a lakásom és a munkahelyem között nincs helységnévtábla, a kettőt mégis több, mint öt kilométer választja el egymástól. Hát, igen, maradt a gyaloglás…


Meg a túrabakancs, hátizsák (hogy ne kelljen mindenféle kistáskákkal hadonászni, ha seggre esem), sportdzseki. Az exem exétől :) örökölt síkesztyű tökéletes választásnak bizonyult – a gumis csuklópánt a világ egyik legjobb találmánya, tekintettel a millió orrfújásra menet közben. Ja, és a túlélőtúra elmaradhatatlan kelléke: egy termosz forró tea. (A pálinkás laposüveget – mégiscsak dolgozni készültem – nem mertem bevállalni.)


A rendkívüli helyzetek mindig furcsák. Igen, szó szerint renden kívüliek, amikor az ember kicsit elszakad a megszokottól, amikor ismeretleneket szólít meg a buszmegállóban, és egy „Járt erre busz mostanában?” kérdésből hosszú párbeszédek születnek. Rendkívüli, amikor az ember, feledve minden nőies allűrt, túracuccban trappol a munkahelye felé, mégis új ismeretségeket köt, és beszélgetőtársat (sorstársat?) talál egy hatvan perces útra.


Jó volt ma gyalogolni. Kicsit veszélyes, kicsit mulatságos, nagyon hideg, de jó. A gyaloglás megnyugtatja a lelket.


És ha már lélekről és útról van szó: ma más téren is megtettem az első lépéseket. Igen, lehet, hogy furcsa, talán cikinek is kellene éreznem, de mégsem: ma, életemben először, pszichológusnál jártam. Az ember kérjen segítséget, ha egyedül nem boldogul, és én most éreztem ennek óriási szükségét. Néha nehéz elengedni dolgokat, emlékeket, embereket, még akkor is, ha nagyon muszáj. Talán akkor a legnehezebb. Engem öt hónapja üldöznek a démonaim, megjártam miattuk a pokol talán legmélyét is, és nem tudok szabadulni a bugyraiból. Néha úgy érzem, sikerült, aztán megint jön a zuhanás. Ugyan a családom, a barátaim hihetetlenül sokat segítettek, de ez valahogy nem volt elég. Kellett egy kívülálló, egy szakember.


És jó volt. Igen, megkönnyebbültem, már egy beszélgetés után. És bíztató, hogy nem kell rendszeresen járnom: talán mégsem vagyok annyira reménytelen eset. Talán csak egy taszajtás kell a helyes irányba, és megtalálom a kapaszkodót kifelé a gödörből.


Hazafelé direkt nem szálltam buszra. Sétálni akartam, öt kilométert. És gondolkodni. Nem, nem a múlton. Még csak nem is a jövőn. A jelenre, az „itt és most”-ra akartam koncentrálni. Mert minden most történik. A jövő csak ennek függvénye, a múlt pedig csak emlék.


Nem csúszott annyira az út hazafelé. A reggeli ónos eső nyoma ugyan megmaradt, de a láb- és biciklinyomok (meg talán a szórás) miatt darabosra tört a jég. Már nem esett fagyos víz az égből, és tisztának, frissnek tűnt a levegő. Egy óra alatt értem haza, de fáradtságnak a nyomát sem éreztem, pedig nagy utat tettem meg ma.


S hogy mit hoz a holnap? Azt csak a j(ó)ég tudja…