Garnélás háztartási keksz

 Sosem voltam egy nagy gourmand. Sőt. Életem ifjú éveiben egészen kriminális kajákat is képes voltam megenni. Egyik első főztöm pl. az úgynevezett „Vegeta leves” volt, ami a „dobj a forró vízbe egy kanál Vegetát, majd, ha kedved tartja, turbózd fel egy marék levestésztával” elven működött. Máig nem értem, miért találtam anno finomnak. De hát az ember ezen már ne akadjon fenn azok után, hogy egyszer (kora kamaszkoromban) meghívtam a barátnőimet egy rántotta partira, ahol valamiért nem sikerült megsütnöm a tojásokat. Valószínűleg ott akadt el a dolog, hogy a forró olaj másként reagál két tojásra, mint nyolcra, de ezt akkor még nem sejtettem. Folyt az egész, de megettük. (Le a kalappal az akkori barátnőim előtt.)

Mindez annak kapcsán jutott az eszembe, hogy mennyire hülyén eszem, mióta Bálint megszületett. Gyakorlatilag egy hét alatt sikerült a száznyolcvan fokos fordulatot összehozni a terhesség alatti normális étkezésemhez képest. Mert kilenc hónapig én mintaanyukaként étkeztem – igaz, ez nem rajtam múlott. Mások panaszkodnak a kívánósságukra, meg a nagy zabálásokra, én meg, aki világ életemben kekszfüggő voltam, a terhességem alatt egyáltalán nem kívántam az édességet. A főtt kaját ellenben nagyon is, és Imi néha elhűlve nézte, hogyan lapátolok be egy ültő helyemben két púpos tányér főzeléket. Nem is volt ám gondom a vérképemmel soha!

Hanem aztán, miután Manó kibújt, és elkezdtem szoptatni, már az első otthoni napon úgy éreztem, hogy ebéd ide, vagy oda, nekem valami rettenetes nagy energiabombára van szükségem. Eleinte a kekszes puding tűnt biztos pontnak az életemben, amit Imi minden egyes alkalommal az arcára kiütköző undorral nézett, tekintve, hogy a tengeri herkentyűk, halak és állati belsőségek mellett a puding a harmadik ételféleség, amit még véletlenül sem enne meg. (És ha valaki egyszer piacra dobja a halas pudingot, az szerinte valószínűleg a világ vége első jele lesz.)

Viszont, miután a doktornő felvilágosított minket, hogy a vanília íze átjut az anyatejbe, és általában ösztönzi a gyerekeket a szopizásra, Imi minden bevásárlásnál gondoskodott róla, hogy igaz Bourbon vaníliás pudingporok legyenek itthon. (Igaz, az első alkalommal csak segítséggel találta meg a boltban a pudingokat. ) Na, nem mintha Bálintot annyira ösztönözni kellett volna, mert úgy szopizott, mintha az élete múlna rajta. (És valóban.) A fél éves korra kitűzött megduplázott testsúlyt ő már három hónapos kora előtt elérte, szóval nem is lett volna annyira fontos az a vanília. Legalábbis neki. Mert nekem aztán (legalábbis úgy éreztem) tényleg az életem múlt a pudingos kekszes kalóriákon.

Csakhogy egy idő után már nem volt időm a pudingfőzésre (Sőt, úgy általában a főzésre. Be kell valljam, én nem az etetők, hanem az etetettek /ld. mama motel/ népes táborához tartozom.), és akkor kerültek elő a garnélák. A háztartási keksz adott volt (kellett a pudinghoz), de szükség volt még valami pluszra. A nasis kosár pedig roskadozott a babalátogatóktól kapott tenger gyümölcsei desszertektől. (Úgy tűnik, manapság divat ilyen bonbont adni, mert kaptam vagy nyolcat.) És akkor jött a nagy ötlet: millió kalória főzés nélkül. Igaz, vanília nincs benne (vagy csak elenyészően), de ez akkor már nem is volt fontos. Éhségtől kopogó szemekkel és elgyengült térdekkel rogytam le az első doboz csoki mellé, ölemben a kilós kekszes zacsival. Egy harapás garnéla, egy keksz. Nyári negyven fokban a garnéla rá is kenhető. És mennyei!

Jó, tudom, szakács Oscar-t nem kapnék érte, de nem is az volt a cél. Ráadásul Bálint szerencsére kezd már annyira ügyesedni, hogy leköti magát nélkülem is. (Aki pedig feltalálta a játszószőnyeget, annak családi béke Nobel-díjat kéne adni.) Tegnap is együtt főztünk a konyhában: Manó a gyerekhordozóban ült, és Kingával, a vízilovával játszott, miközben én lelkesen kotyvasztottam és közben össze-vissza csacsogtam neki. S hogy mi volt a menü? Rakott zöldség, „tüntesd el a maradékot a hűtőből” módra. Imi ma azt vitt magával a munkahelyére is. Igaz, ebéd óta még nem jelentkezett…

BarbaPa...szuly

Emlékeim szerint gyerekkorom egyik kedvence volt a BarbaPapáról és családjáról szóló rajzfilmsorozat. Bár, ha jobban belegondolok, lehet, hogy a nagy ragaszkodás titka mindössze az volt, hogy a '80-as években még nem volt akkora rajzfilmdömping, mint manapság, és bármilyen rajzolt mesevilág megfelelő volt ahhoz, hogy gyerekek ezrei kuporodjanak a TV elé. Mindenesetre ezt az elméletet támasztja alá az a tény is, hogy ma már halvány fogalmam sincs róla, hogy miről is szóltak a Barba mesék. Az egyetlen emléknyom az ominózus "Hüp-hüp-hüp, Barbatrükk!" felkiáltás, ami után a Barba család bármely (avagy mindegyik) tagja valami egészen új formát öltött.

 

Ez a momentum viszont elég gyakran eszembe jutott mostanában, amikor Paszuly egy-egy erőteljesebb mocorgása után ránéztem a pocakomra. Szerintem bármelyik Barbával felvehetném a versenyt, legalábbis ami az alakváltoztatást illeti. Az utolsó heteket (napokat? órákat?) töltjük így, ennyire együtt Paszullyal, és mivel már nem lehet annyira kényelmes odabent, őkegyelme megtalálta a módját, hogy azért szorítson még némi helyet egy-egy kéznek, lábnak, popónak. Újabban (többek között) Dudorkának hívom...

Egyébként az első NST vizsgálaton még az asszisztensnőt is sikerült félrevezetnie, mert amint kényelmesen elterpeszkedtem a félig döntött fotelben, megjelent egy elég méretes gombóc a gyomrom felett, amit a hölgy kedvesen megsimogatott egy "Jaj, itt a buksija!" ujjongás kíséretében. Aztán kissé lehervadt a mosolya, amikor elárultam neki, hogy épp Paszuly hátsó felét simogatja... De azért a hölgy kedves maradt továbbra is, kaptunk még egy simit, ezúttal a következővel körítve: "Milyen csontos feneke van! Fel kéne ám még ide szedni valamit!" Nem akartam neki elárulni, hogy hónapok óta azt mondogatom a gyereknek, hogy ha lehet, 3 kg körüli súllyal jöjjön a világra - mindkettőnk érdekében. Persze, tudom, ez nem kívánságműsor.

Viszont a pocak egyre lehetetlenebb fazonjai már másnak is feltűnnek. A múlt héten, a szülésre felkészítő tanfolyamon mondta egy ismerős, hogy előadás közben néha oda-odapillantott a hasamra, mert nem hitt a szemének, hogy micsoda hullámzást csapunk mi ott. Persze, félidős terhesen még én sem gondoltam volna, hogy mi lesz, de idővel a kedves ismerős is megtudja majd. :) A tesóm is őszinte lelkesedéssel fogad minden látványos megmozdulást, mi meg próbáljuk néha fotókon megörökíteni az akciók végeredményét. (Csak azt sajnálom, hogy a nagy mocorgásokkor persze sosincs kéznél olyan gép, ami videofelvételre is képes.) Tegnap este Imit is elkapta a gépszíj, és rohant a fényképezőgépért, amikor meglátta a hasamat, mivel állítása szerint "annyira durva" még sosem volt a látvány. Az egyetlen, ami az én jókedvemet néha rontja ilyenkor az, hogy úgy tűnik, bármikor, bárhol és bármelyik testrészével dudorodik ki Paszuly, valahogy mintha mindig a hólyagomon támasztaná ki magát ehhez a feladathoz. Hiába, na, valamiért mégiscsak terhességnek (is) hívják ezt az időszakot.

Ettől függetlenül tényleg nagyon sajnálom, hogy már nem tart soká. Furcsa dolog ez a babavárás. Egyrészt alig várja az ember, hogy megláthassa, kézbe vehesse a gyermekét, másrészt viszont a nagy várakozást átjárja a szomorúság, hogy egy nagyon különleges korszak véget ér. Persze, azért vannak módszerek, amik jobb kedvre deríthetnek: a barátokkal, vagy a családdal töltött idő, a jóga, a csokievés... na és persze a babaholmi-vásárlás. Különösen, ha az ember megtalálja a megfelelő ruhadarabot...

Pici Paszuly első nagy kalandja, avagy újabb magyar egészségügyi horror

-Lapítson! - ez volt az első utasítás, amit a nővérektől kaptam a kórházban.

-He? - kb. ez volt a (roppant intelligens és udvarias) válaszom.
-Feküdjön, ne keljen fel, legfeljebb, ha WC-re megy.
Aha. Tehát "lapítani" annyit tesz, mint "feküdni". Azt hiszem, ez lehetett az első értelmes gondolatom azóta, hogy a két tesóm hajnali kettő felé beszáguldott velem a kórházba, miután bőgve riasztottam őket telefonon, hogy ömlik belőlem a vér és nem tudom, mit csináljak. Imi épp nem volt itthon, mert a szokásos november közepi "Beszéljük meg egy pofa sor mellett a karácsonyi ügyeleti beosztást" című programon vett részt Győrben aznap este. Belőlem meg, a vér mellett, akkor már a könny is patakzott, és dermedten gondoltam arra, hogy elveszítettük Paszulyt.

12 hetesen, ufóként

Csak egy bő hónapja tudtuk, hogy növekedett a családi létszám, pedig ő már augusztus vége óta lapított a pocakomban (a szó leghagyományosabb értelmében), de két hónapig eszembe sem jutott, hogy egy esetleges terhességgel kapcsoljam össze a havi ciklusom teljes felborulását. Dolgoztam, rohangáltam Pécsre, az egyetemre, és különben is a pajzsmirigyemre kapott gyógyszer dózisának duplázására fogtam az egész hülye pecsételgetést. Na jó, egyszer, még szeptemberben megkísértett a gondolat, de miután a gyorsteszt negatív lett, letettem az egész baba ügyről. Így, utólag belegondolva, tulajdonképpen sokszor véreztem már az első két hónapban is, de elmondhatatlanul más mindezt úgy megélni, amikor már azért a benti pici életért aggódik az ember. Hogy a vérmennyiségről már ne is beszéljünk. Elnézést a naturális részletekért, de némi pecsételgetés semmi ahhoz képest, amikor az ember lánya egy "Úristen, bepisiltem!" gondolattal pattan ki legédesebb álmából a mellékhelyiségbe, aztán csak nézi döbbenten az alatta terpeszkedő nagy, vörös foltot.

A kórházban, a vizsgálatok után közölték, hogy bent tartanak. Alizék felhozták a kocsiból a hirtelen egy táskába dobált cuccaimat és az ügyeletes nővér bevezetett a sötét kórterembe, az ágyamhoz. Kábán bújtam be a takaró alá, próbálván nyugalmat találni a sebtében rám adott kincstári hálóing vásznának kellemesen steril-tiszta illatában. Nehezen aludtam el újra, mert folyamatosan kísértett a gondolat, hogy esetleg újra arra ébredek majd.

Valahogy azért mégis sikerülhetett álomba merülnöm, mert hirtelen egy hangos "Jó reggelt!"-re riadtam. Lázmérőzés. Nézem az órát: hajnali öt. Ezek nem normálisak. Épeszű ember ilyenkor alszik. Persze, mivel születésem óta nem voltam kórházban, sejtelmem sem volt az ottani rutinról. Eleinte iszonyú idegesítő, de hosszú távon azért meg lehet szokni.

Kórházi menetrend. 5 óra: lázmérés, majd kómás visszaalvás. 5.45: ajtó kivágódik, éjszakai és nappali váltás együtt toporog a bevilágító háttérfényben; infó átadása a betegek állapotáról. Ajtó becsuk, beájulás. 6.15: ajtó kivágódik, villany fel, vérnyomásmérés. Villany marad, ajtó becsuk, kóma. 6.30: ajtó ki, nővér be, gyógyszeres dobozok el, rövid szünet, majd nővér+dobozok+pirulák vissza. Némi mozgolódás a szobában a mellékhelyiség irányába, részemről újabb kóma. 7.15: ajtó ki, ablak kitár, takarítónő végigpacsmatolja a padlót valami büdös lével, közben gondosan kikerülve a sarokban lapító porcicákat. Néni el, mi meg kuporgunk az elárasztott szobában az ágyainkban, mintha tutajok lennének az óceán közepén. 7.30: vizit. Doki: "Mi ez a víz itt?" Rémült válasz: "A takarítónő épp most mosott fel..." Gyilkos pillantás, majd gyors végigtrappolás a szobán, a "Jól van? Jól van." mantra ismételgetésével minden ágynál. Vizit el, mi pedig bámuljuk a mocskos cipőnyomokat a padlón. Némi száradás után kísérletet teszek a WC megközelítésére. Odabent, persze, még mindig árvíz. Hurrá. Irány a kávéautomata, ami háromból két esetben nem működik. Túra a földszintre, a sürgősségis géphez, ahol rendszeresen nagy sikert aratok a tangapapucsomban meg a fürdőköpenyemben. Mire visszaérek a szobába, már ott a reggeli: egy szelet fehér kenyér, egy szelet felvágott és egy bögre tejeskávénak titulált borzadály. Igazán örvendetes, hogy a dokik időnként kitüntetett figyelmet fordítanak a betegek vécézési szokásainak, de ha a kórházi koszton múlna, és nem kapnám kintről a rendszeres zöldség- és gyümölcsszállítmányokat, már biztos valami spanyol inkvizíciós eszköz nyújtotta "örömöket" élvezhetném ez ügyben. Mindegy, a reggelis tálcák amúgy is csak cca. tíz percet tartózkodnak a szobában, mivel aki nem eszik elég gyorsan és viszi ki időben a tálalóra, az elől a nővérek rángatják el az egész hóbelevancot. Még nincs kilenc óra, és a nap legmozgalmasabb része véget is ért. Következik az egész napos punnyadás.

Öt hetet töltöttem kórházban, ahol gyakorlatilag semmit nem csináltak velem, csak feküdtem naphosszat az ágyban. (Igaz, közben megtanultam háton fekve kötni, tehát nem mondhatom, hogy semmi pozitív folyománya nem volt a dolognak.) Az első alkalommal jól rám ijesztett a főorvos (bőgtem is miatta pár órát), amikor közölte, hogy ez az egyetlen módja, hogy elkerüljek egy esetleges újabb vérzést, ami a babát is magával viheti. Hetente egyszer vizsgált az éppen aktuális ügyeletes orvos, és mindig bekerült a leletembe, hogy a méhemben levő hematoma milyen ütemben zsugorodott. Mivel azt mondták, Paszuly jól van, igyekeztem elhessegetni magamtól azt a gonosz kis gondolatot, hogy nem ugyanazt a foltot mutogatják nekem az ultrahangon, amit a főorvos az elején hematomának nézett. Végül is én csak egy laikus vagyok, ők meg, ugye, a szakemberek...

Aki ezalatt békésen heverészett a méhlepényen...

Az utolsó hét volt a legborzasztóbb, mivel a 18. heti vérvizsgálat rossz eredményt hozott Down-szindrómára. Hiába nyugtatgattak azzal, hogy ez egy elavult vizsgálat, és bízzak a 12. heti tesztek jó eredményében, mivel közben rájöttem (passziváltam az egyetemen, így a törikönyvek helyett immáron a babás-mamás tudnivalókat bújtam), hogy az akkori ultrahangot enyhén szólva felületesen kezelték. Pl. szó sem volt a leletemben arról, hogy látott-e orrcsontot a doktornő. Egyáltalán nem voltam nyugodt. Sőt.

Az érveim, hogy genetikai vizsgálat miatt szeretnék elmenni a kórházból (mivel náluk ehhez nincs felszerelés) úgy pattogtak le az összes orvosról, mint a gumilabda. A végén már sírva könyörögtem a főorvosnak is, de azért csak bent tartottak még egy hétig. Ha nem jött volna a karácsony, szerintem még mindig az osztályon dekkolnék.

Hihetetlen érzés volt öt hét után újra a szabad levegőn sétálni. Kezdem sejteni, mit éreznek a börtönből szabadulók. Igaz, a ragyogó napsütés ellenére séta nem volt sok (nem is bírtam volna, ennyi fekvés után), csak a kocsiig mentünk, mégis úgy éreztem, ez volt életem legszebb karácsonyi ajándéka.

Mivel az utolsó ultrahangnál nyilvánvalóvá vált számomra, hogy tényleg két különböző foltot néztek a dokik hematomának, végleg megrendült a bizalmam a helyi kórházban, ezért még az autóból felhívtam a kiszemelt új nőgyógyászomat, aki a szomszédos megye bababarát szülészetének az egyik orvosa. Amúgy is azt terveztük, hogy inkább ott szülnék, és bíztam benne, hogy nem lesz gond a váltással. Az új doki a két ünnep között fogadott először; azóta hozzá járok. Normálisnak tűnik, és másoktól is csupa jót hallottam róla. December végén Pesten is voltunk magzati szívultrahangon (állítólag jó eséllyel szűri a Down-kórt, és megúsztam a hasbaszúrást, ami a magzatvíz-vizsgálat velejárója), ahol a doktornő azt mondta, minden rendben van ezzel a kisfiúval, szóval bizakodunk. Paszuly azóta virgonc kis pocaklakó lett, aki időnként nem hagyja aludni az anyukáját. Igaz, az említett anyuka ezt valójában sosem bánja, mert ilyenkor érzi, hogy minden rendben van odabent.

Profilkép - még mindig hanyatt, szundi közben.
Bár elsőre úgy tűnik, azért nem manga szemű a gyerek. :)