2009. február 21., szombat

Ruhafrász

„Ma éjszaka bál lesz nálunk! A legszebbik ruhámat veszem fel! A kék szalagosat!”- mondta ábrándos hangon a kislány az Andersen mesék című kazettán gyerekkoromban. Mit ne mondjak, így, a mai délután előrehaldtával, kezdem irigyelni a határozottságát!

Na, nem mintha olyan sok báli ruha közül választhatnék (konkrétan egy van), inkább csak kezd erőt venni rajtam a nők ruhásszekrény előtti szokásos kétségbeesése. Mert mi van, ha ez nem olyan bál, és a nagyestélyi durva túlöltözést jelent? Arról nem is beszélve, hogy nem elég, hogy ez a tavalyi estélyim, ráadásul a múlt héten is ez volt rajtam. :) Hja, kérem, ha az ember kisvárosban szocializálódik, ezek hirtelen képesek roppant fontos szemponttá válni! Mindenesetre pillanatnyilag ott tartok, hogy vagy az „agyonhordott” tavalyi, vagy (nagyapám szavaival élve) a WC ajtó…

Anita telefonált, hasonlóan képségbeesett hangon. Talán nem meglepő, de ugyanezzel a problémával szembesült (ugyanis ő hívott el a mai bálba). Megnyugtató a tudat, hogy nem vagyok egyedül, és ha számításba veszem, hogy kb. ugyenezekben az órákban még vagy száz-százötven nő küzd hasonló gondokkal csak itt, a városban, akkor már nem is tűnik olyan rossznak a helyzet. Ráadásul Anita még kozmetikushoz is bejelentkezett, sminkeltetni, csak az időpontot felejtette el felírni, úgyhogy telefonálhat újra. Nos, igen, azt hiszem, nem is állok olyan rosszul… bár még mindig nem tudom, mit vegyek fel. Azért kicsit sikerült elodázni a döntést: megbeszéltük, hogy Anita eljön értem a bál előtt, én pedig az összes szóba jöhető ruhadarabot átviszem hozzájuk, aztán majd meglátjuk. Na ja… Esetleg marad a WC ajtó.


Kedves Tündérkeresztanya!

Légy oly’ jó, és varázsolj nekem pár órán belül a mai estéhez megfelelő öltözetet! A tökhintóval ezúttal nem kell bajlódnod, és – úgy érzem – egerek nélkül is egész jól megleszünk, de az a ruha… hát, az nagyon kéne. Ja, és ha lehet, a garancia ne csak éjfélig tartson, mert elég idős vagyok már ahhoz, hogy ezúttal kicsit hosszabb kimenőt kapjak. Mégiscsak bál lesz, vagy mi!
Ami a cipőt illeti, azzal sem kell fáradnod, mert van egy egész kényelmes, de azért csinos modellem. Tudod, az a múltkori üveg kicsit feltörte a sarkamat… Hogy aztán a herceges macerát már ne is említsem.
Amúgy egy kedves, fess fiatalember most is jól jönne. Nem kell, hogy szőke legyen, meg a fehér ló is kicsit avittos már (legalábbis bálban), de egy barna szakállassal (esetleg motoron, vagy kényelmes kocsival) pl. simán kiegyeznék.
Tudom, elég későn szólok, de olyan ritkán kérek tőled ilyesmit, hogy remélem, nem haragszol meg az expressz rendelés miatt! Nagyon megköszönném a segítségedet!

Üdv:
Pipő

2009. február 13., péntek

Töpörtyűk és nagy emberek

A mostani a látogatások hete volt. Kezdődött azzal, hogy a főnököm bejelentkezett hozzám órát látogatni. Szerencsére a saját osztályomat választotta, akik elég lelkesek, ámde rendesek is egyben; jobbat talán nem is lehetne kívánni, ha már egyszer megnézik, hogy hogy tart órát az ember. Nem is volt semmi gond; azt hiszem, jó benyomást keltettünk. :)

Szerdán aztán én látogattam: Budapestre mentünk néhány kollégával, hogy megnézzünk egy kéttannyelvű általános iskolát. Szokatlan, de összességében jó élmény volt. Nagyon látványos órákat láttunk (igazán kitettek magukért az ottaniak), és az egész légkör hihetetlenül barátságos volt. Nem is emlékszem, mikor voltam utoljára ilyen töpörtyűk között, de jól éreztem magam a nyüzsiben. Az alsósok folyosóin cérnavékony kis hangocskák köszöntek mindenütt, még akkor is, ha épp helyi kísérő nélkül trappoltam egyik óráról a másikra, és a felsősök is segítőkészek és aranyosak voltak. Öt, fővárosi közoktatásban töltött évvel a hátam mögött (tudom, hülyén hangzik, és tényleg nem szeretnék általánosítani - elnézést is mindenkitől) az a fura érzésem támadt, mintha egy vidéki iskolában lennék.

Hosszú és fárasztó nap volt, de azt hiszem, összességében megérte. Már csak azért is, mert megismertem újabb két, a városunkban lakó amerikait (az egyik helyi általános iskolában tanítanak), akikkel az egész utat végigbeszélgettem. Igaz, az első pár percben nagyon kellett fülelnem, hogy megértsem Jack akcentusát, de aztán "ráállt" a fülem és onnantól kezdve nem volt gond. Kicsit sajnálom őket, mert úgy tűnt, eléggé elzárva élnek itt, Magyarországon. Azt hiszem, kellene valami fórum az itt lakó külföldieknek, ahol megismerhetnék egymást, de még nem gondoltam át, hogy is lehetne nekik segíteni.

A hét (talán) utolsó, de annál látványosabb látogatása csütörtökre esett. Hétfőn tudtam meg, egy "szupertitkos" megbeszélésen, hogy "nagyon fontos" vendégeket várunk a suliba. Elkérték az adataimat, majd a lelkemre kötötték, hogy senkinek se beszéljek a látogatás mibenlétéről. Mondanom sem kell, már másnap, a pesti kirándulás alatt kiderült, hogy azért van, aki tud róla, majd a vendégek érkezése előtt kb. egy órával nyilvánvalóvá vált, hogy még a takarítók is tisztában vannak vele, hogy miről van szó. Tudatlanságban talán csak az a néhány kolléga maradt, akiknek az óráira meglepetésszerűen benyitottunk.

Mert a vendégek, bizony, látni akarták, hogy hol tanulnak a "gyerekeik". Tudni akarta a nagykövet, a katonai főparancsnok, meg még az a vagy húsz másik ember is, aki a kíséretükben tartózkodott. Ahogy vezettük őket végig az iskolán, egyszercsak azon kaptam magam, hogy tolmácsolok - bár utólag mindenki azt állította, hogy ez volt a legjobb megoldás. Már hogy egy helyi beszéljen angolul is... bár én, személy szerint, nem látom a különbséget.

A látogatás utolsó tíz percében aztán elragadta a vendégeket a helyi média, előkerült a hivatalos tolmács, én pedig kellemesen elcseverésztem a kíséret egyik fess, fiatal tagjával. :) Mesélte, hogy nemrég az Egyesült Arab Emírségekben járt a főparancsnokkal (aki egyébként fél év múlva az Unió katonai főfejese lesz), majd, legnagyobb meglepetésemre, előkaptt egy kis digitális gépet a zsebéből, és a kijelzőn megmutatta, milyen képeket készített a pálma alakú mesterséges szigetről. Ugyan kissé furcsállottam, amikor elcsodálkozott azon, hogy hallottam már a "Pálmáról" és a "Földről" is, de esetleges előítéletét a kelet-európai népek pusztai tudatlanságáról betudtam annak, hogy náluk, ott fenn, északon, bizonyára nincs TV. :)

Azt hiszem, mindenki megkönnyebbült, amikor végre kitereltük a vendégeket a főbejáraton. Eva, a svéd tanárnő szívéről jól hallható robajjal esett le az a bizonyos kő, amikor a vendégek kitessékelése után mentünk felfelé a lépcsőn, és (északiakhoz mérve meglehetősen szokatlan módon) a vállamat megszorongatva közölte, hogy mennyire örült, hogy én tolmácsoltam.

Azért, összességében, nem volt rossz élmény, de kissé aggódva várom a jövő évet. Vajon az egyre több országból érkező külföldi diák miatt hányszor kell majd még végigcsinálni ezt a hacacárét?

2009. február 8., vasárnap

Kicsi tavasz, nagy víz (újra otthon)

Gyönyörű, verőfényes péntekre virradtunk. Meleg, madárcsicsergés, mókusok, őzek… és Hófehérke énekel. :) Már alig vártam, hogy vége legyen a hatodik órának, ami egyben a városból való átmeneti szabadulásomat is jelentette.

Hosszú hónapok óta először tekertem le az ablakot vezetés közben, és élveztem, ahogy befúj rajta a tavaszi(as) szél. Átmenetileg még azon is elfelejtettem bánkódni, hogy a hirtelen jött szép idő miatt ismét ugrott az eplényi síelésem. Fiatalos lendületem a második faluig tartott (nem tudom, mekkora szintkülönbséget gyűrtem le közben, de valahogy az az érzésem, hogy semennyit), ahol is szembetalálkoztam az első összelottyant hókupaccal. Aztán a lottyanásból rövidesen loccsanás lett, akkora vízátfolyásra futottam rá vagy két kilométerrel arrébb.

A helyzet az erdei szakaszon sem lett rózsásabb. Sőt. Az addig csak a hírekből hallott kidőlt fák a valóságban igazán elkeserítő látványt nyújtottak Bakonybél előtt. Tényleg annyira felázott ugyanis a talaj, hogy a fák gyökerestől fordultak ki a helyükből. A Gerence medre pedig úgy tele volt tejeskávészerű, hömpölygő vízzel, hogy az ember hirtelen megértette, hogy is lehetett anno belefulladni a Csele-patakba.

Kíváncsi voltam, mennyit változott a Gaja az olvadás hatására, ezért szombaton újabb túrát tettünk a Rómaihoz. Igaz, nem mertünk a gyalogösvényen menni, részben, mert iszonyú csúszós volt a talaj, részben pedig, mert ha az ember előtt tíz méterrel zuhant már le váratlanul korhadt fa (igaz, akkor szél volt, és a fát már tényleg csak a szentlélek tartotta), akkor nem vigéckedik annyira az erdőben.

A kocsiutat választottuk tehát, s így lehetőségünk nyílt szemrevételezni a polgári engedetlenség újabb helyi példáját. A két, egymással szomszédos falut ugyanis egy olyan út köti össze, ami hivatalosan erdészeti tulajdonban van, állandó konfliktusforrást teremtve a falu és a favágók között. A falusiak ugyanis használnák az utat (hiszen „amióta világ a világ” erre közlekedtek, nem a húszkilométeres kerülőúton), az erdészet viszont ezt nem hagyná. Volt már behajtani tilos tábla (leverték), felirat hatalmas betűkkel az aszfalton (összemázolták), nemrég pedig, mintegy karácsonyi ajándékul, felkerült egy sorompó. Nos, ez sem húzta sokáig. Igaz, az örömteli eseményre (már hogy újra szabad az út Tés felé) némi árnyékot vetett az a tény, hogy a lelkes önkéntesek a patakmederbe dobták a lefűrészelt sorompórudat.


Döbbenet, mennyit változott a Gaja három hét alatt. A múltkori hideg, csendes mozdulatlanságot szó szerint elmosta a dübörgő áradat. A java pedig már levonult, mire odaértünk, legalábbis az egész magasra felmosott hordalék és a legváratlanabb helyeken heverő uszadékfa-kupacok erre engedtek következtetni.


Azért szép volt, csak nem kellett volna annyira közel mennem, hogy térdig összefröcsköljön a víz.

Vasárnapra erőteljes lehűlést jósoltak, ami oly mértékben bejött a meteorológusoknak, hogy már szombat este is csak azért dugtam ki az orrom a házból, mert nem akartam elhinni, hogy a kinti nagy világosságot tényleg csak a (majdnem) telihold okozta. Ma aztán olyan hideg, vizes reggelre ébredtem, hogy azt bármelyik novemberi nap megirigyelhette volna. A hazaút zuhogó esőben telt, Akli és Bakonybél között erőteljes havas esővel, illetve havazással. Azóta sem lett vidámabb az idő; esik vigasztalanul.

Anyu telefonált kora este. Náluk megint havazik.


2009. február 1., vasárnap

...zik-zik-zik

Hatalmas brekegésre ébredtem ma reggel. A telefonom volt. Anita hívott, mert tegnap kerestem, csak aztán elfelejtettem újra hívni. A végén még neki lett lelkifurdalása, hogy felébresztett, pedig az ember lánya ne fetrengjen vasárnap még negyed tízkor is az ágyban. Ahogy elhúztam a függönyt, láttam, hogy a tegnapi fehérség csak vastagodott odakint, és az utánpótlás szakadatlanul szállingózott (ó, micsoda alliteráció!) az égből. Nem sokkal később anyu telefonált, hogy náluk szakad a hó, és – a változatosság kedvéért – nem győz lapátolni. Úgy döntöttem, még egy darabig fontolgatom, hogy kidugjam-e az orrom a lakásból.

Normális ember, persze, ilyenkor szánkózni megy, de Anita reggeli beszámolója szerint a környék egyetlen, dombnak mondható kiemelkedését úgy megszállták a városlakók szombat délután, hogy szinte életveszélyes volt a tömegbe vegyülni, így ez a program már nem vonzott annyira. Arról nem is beszélve, hogy a szánkóm (nem is értem, miért… talán mert ott kéznél vannak a hegyek) anyunál van a garázspadláson.

Úgy döntöttem, ezt a vasárnap délelőttöt is kis lakásom rendbetételének szentelem. Na, nem mintha annyira tisztaságmániás lennék, de hétközben általában nincs időm ilyesmire, és (ha minden jól megy) a következő két hétvégét nem töltöm itthon. Azért a négyhetes kosz már az én ingerküszöbömet is meghaladná… a háromhetest meg majd meglátjuk, hogy viselem. Esteleg mégis beiktatok valami kis délutáni takarítást egyszer.

Házimunkás nap lévén, ma a főzés sem maradhatott el. Sült zöldségeket csináltam, mert ez egyszerű és finom kaja, és nem csak köretként, de főételként is kiváló. Sajnos elfelejtettem cukkinit venni (nem is tudom, kapható-e egyáltalán ilyenkor), így a színek összhatása nem volt annyira harmonikus, viszont cserébe elmondhattam, hogy a sót, borsot és olivaoljat kivéve minden hozzávaló permet- és vegyszermentes termesztésből (=anyu kertjéből) származott. Újításként kipróbáltam, hogy zellert is kockázok a szokásos répa-fehérrépa-krumpi-hagyma keverékbe, ráadásul szórtam közé pár gerezd fokhagymát is. Mindkét zöldség kiváló választásnak bizonyult; szerintem isteni jó ebédet ettem. :)


Délutánra, mire átverekedtem magam egy egész osztálynyi témazáró kijavításán, elállt a havazás, ezért úgy döntöttem, megérdemlek egy kis sétát odakint. A közeli lovardához indultam, hátha akad „valaki” simogatnivaló, de ebben a hidegben nem volt kint egy ló sem. Ezt, mondjuk, abszolút megértem, pláne, hogy közben olvadósra váltott az idő, és a kicsit latyakossá váló hó csúszott is rendesen. Talán a melegedés volt az oka annak is, hogy a lovarda közelében álló hóember már csak fél karral integetett.


Hazaérve leküzdhetetlen sütiehetnék lett úrrá rajtam, ezért gyorsan nekiálltam, hogy megsüssem a nagymamámféle díjnyertes barna sütit. (Mató barátnőm mint a megváltót fogadott anno, amikor megosztottam vele a receptet, ugyanis ez az a süti, amit még a lányai is képesek – és hajlandók – elkészíteni, így azóta rendszeresen van náluk édesség. Állítása szerint már többféle variációt kipróbáltak /pl. kakaó nélkül, dióval, mazsolával/, de a lehetőségek száma gyakorlatilag végtelen.) Pechemre eszembe jutott, hogy van egy kuglófformám, ezért úgy döntöttem, kétszínű kuglófként sütöm meg a tésztát. Azt, sajnos (az idő sok mindent megszépít) már elfelejtettem, hogy ebben a formában nekem még soha de soha nem sikerült normális kuglófot sütnöm. (Ha van valakinek használható tippje a jénai kuglófformák kezelését illetően, örömmel venném a segítséget.) Eddig a legtöbb, amit elértem, az a tetején szenesedő, belül pedig még folyós tészta, amit egy huszáros vágással mindig áthelyeztem a mikrosütőbe, hogy a belseje is megsülhessen. Hát, nem az a tipikus, nagyiféle süti…

Azért a mai kuglófom (talán a légkeveréses sütőnek hála) végül is átsült. Kívülről ugyan kicsit sötétebb lett az ideálisnál, de azért finom. („Kicsit sárga, kicsit savanyú, de azért a mienk…”) Ma este kétfogásos vacsit eszem. :)