2010. október 12., kedd

Micsoda fületlenség!

"Csak beteg ne legyen az ember!" (sóhaj)
A fenti mondatot (és azt azt követő, mintegy kötelező koreográfiai elemként megjelenő sóhajt) már jó néhányszor hallottam életemben, de a megjelenési gyakorisága mintha megsokszorozódott volna az utóbbi két hónapban, amikor is a fülemből kilógó kisebb-nagyobb vattapamacsok láttán feltörő felebaráti érdeklődésre reagálva elmeséltem az éppen esedékes fülészeti tortúrámat. A dolgot leegyszerűsítendő (hátha így elejét veszem a további kérdezősködésnek), illetve nem utolsósorban azért, hogy jól kimorogjam magam végre (ld. ius murmurandi) álljon hát itt a teljes történet - egyelőre még magam sem tudom, hogy okulásul, vagy inkább elrettentésül.
Szóval, hogy a kályhától induljak, zsenge életem harminckettedik nyarán a jobb fülem úgy döntött, kipróbálja, milyen is az a nyári szünetet jól tönkrevágó, fájós-kellemetlen fülgyulladás. (Megjegyzem, emlékeim szerint ez volt az első alkalom, hogy így kiszúrt velem, tehát akár hálás is lehetnék a nyugodt gyermekkorért...) Az okát, persze, nem tudtam, mivel nyáron annyi "rossz" hatás éri az embert (úgy mint egész napos strandolás a tengernél / Balatonnál, letekert ablakú autóval utazgatás, napközbeni hideg zuhany, szinte korlátlan jégkrémfogyasztás dobozból, stb.), hogy utólag már nehéz megállapítani, mi is okozta a gubancot. A lényeg viszont az volt, hogy augusztus második felére már a többször alkalmazott fülcseppentő sem tudta megszüntetni a feszülést és a fájdalmat a fülemben, így hát kértem időpontot a fülészetre.
Másnap, amíg a soromra vártam, és érdeklődve néztem, hogy hogy jönnek ki egymás után a bevattázott fülű emberek a rendelőből, már sejtettem, hogy pár percen belül én is a futószalagra kerülők. Azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy a köztes időben mi mindent fognak "kibányászni" a fülemből.
Azt, ugyebár, mindenki tudja, hogy a fülünk fülzsírt termel. Meg, hogy ez - optimális esetben - magától kiürül. Csakhogy időnként (egyébként meglepő, hogy milyen sokaknál fordul ez elő) a zsír nem jön ki, hanem (a fene tudja, miért) bent marad és jól felhalmozódik. Bleee! Na, és akkor van az, hogy ezt a dugót csak a doki tudja kiszedni. Fülpucolózás tilos, mert az ember azzal inkább csak visszatunkolja az egészet a hallójáratába. De nem csak a fülpucoló lehet az oka, hiszen én pl. évek óta nem használom (pont azért, mert már hallottam, hogy inkább árt, mint használ), oszt' mégis lett dugó. :( Megjegyzem, szerintem a doki nem hitte el, hogy nem használok pucolót, mert úgy nézett rám, mint a véres rongyra. Na, mindegy, másnap visszamentem csíkcserére, majd utamra bocsátottak azzal, hogy most már minden rendben lesz - de ha mégsem, menjek vissza a következő héten.
Naná, hogy mentem. Pár nap múlva ugyanis elkezdett ropogni a fülem, és úgy éreztem, megint romlik a hallásom. Csakhogy - a magyar egészségügynek hála - egy másik fülész kezei közé kerültem, aki azt mondta, biztos van egy kis gyulladás a hallójáratomban, csak csöpögtessem Otipax-szal, aztán majd jól elmúlik, nem kell aggódni. És, hát, ugye, mit is tesz ilyenkor a naiv, és orvosilag nem annyira képzett beteg? Hazamegy, oszt' csepegtet. Aztán a következő héten, amikor megint jelentkeznek a tünetek, újfent csepegtet, aztán egy héttel később megint, a rákövetkező héten megint, és így tovább... egészen addig, amíg egy idő után már egyáltalán nem használ az Otipax, a világot pedig (legalábbis ami a jobb oldalát illeti) a páciens kezdi úgy érzékelni, mintha folyamatosan egy medence alján csücsülne, és onnan próbálná követni az eseményeket. Nem valami vidám...
Az ekkor esedékes cérnaszakadásnál aztán megint telefon az SZTK-ba, időpont, fülészet... és egy harmadik orvos. :( A diagnózis pedig (itt már komolyan szégyelltem magam): gomba. Fülgomba! (A tesóm csak röhögött, hogy az egy ehető gombafaj, de valahogy nem dobott fel ezzel az információval.) Mert hogy a gyakori csepegtetéstől felázott a hallójáratom meg a dobhártyám, és ezen a kellemesen meleg, nedves helyen elszaporodtak a gombák. Blee-blee-bleeeee!
Újabb tisztítás, gombaölős csík, majd annak a lelkemre kötése, hogy két nappal később újra jelenjek meg a fülészeten, addig ne vegyem ki a gézcsíkot, és vigyázzak, nehogy víz érje. OK. Felvillanó reménysugár.
...de csak két nappal későbbig, amikor jön az újabb mélyrepülés. A rendelőben kettes számú (alias "cseppentős") dokinéni, fél órás várakoztatás után (miközben bentről heves libazsúr hangok szűrődtek ki az ajtón) az előző (jelzem: egyetlen) leletemre vetett futó pillantás, aztán vizsgálat. Első lépésben letolás, hogy miért van még a a gézcsík a fülemben, majd az "előző doktornő azt mondta" című magyarázatom hallatán lesajnáló pillantás mind a doki, mind az asszisztencia részéről, mondván, hogy olyan nincs, és én bizonyára félreértettem valamit, aztán gyors fülporszívózás, majd újabb gézcsík (ki tudja, milyen hatóanyaggal), és a szentencia: hétfőn menjek vissza, addig pedig csepegtessek. Próbálok protestálni, hogy, ugye, a gomba, meg a nedvesség, de dokinéni megnyugtat, hogy majd hétfőn kipucolnak, és akkor nem lesz gomba. Köszi... (Ja, egyébként hétfőn délután három felé már nem lesz jó, de ha az utolsó órám után azonnal átrohanok majd a kórházba, mondjuk, legkésőbb kettőig, akkor behívnak majd, úgyhogy ne is kérjek aznapra sorszámot, mert megoldják így, rendelés után. Kifelé menet újra megnézem az ajtóra kifüggesztett rendelési időt, hogy akkor most tényleg én vagyok-e a hülye, de papíron háromig rendelnek hétfőn.)
A hétvégém súlyos dilemmában telt a "Cseppentsek, avagy ne?" jegyében. Mert, ugye, bármelyik dokit kifoghatom hétfőn, és akkor így is, úgy is le leszek tolva, ha épp ellenfázisba kerülök a beosztásukkal... Szóval, végül megvártam a hétfő estét, és elslattyogtam a fülészeti magánrendelésre.
Ott egyes számú dokinéni fogadott, aki - a dolog privát jellegéből fakadóan - kellően kedvesen bánt velem és végighallgatott, majd megvizsgálta a fülemet, megállapította, hogy ez tényleg csúnya gombás fertőzés (de állítólag kikezelhető), kimosta bórvízzel, tett bele gombaölős csíkot, majd visszahívott mára - a kórházba. Zárásként még kért hatezer forintot. Hja, kérem, aki magánrendelésre jár...!
Ma voltam a kórházban. Mosás, csíkcsere, újabb tali jövő hétfőre előjegyezve. Addig csepegtetés Canesten oldattal. Juhé.
Azért most már reménykedem. Persze, örülni majd csak akkor fogok, ha a gyógyulásom kikiáltása után legalább két hétig nem kezd majd ropogni, dugulni és feszülni a fülem. Mert, őszintén szólva, titokban még mindig azt gondolom, hogy ennek az egész trutyifelhalmozódásnak az okát kellene megkeresni és kikezelni... de hát, ugye, nem én vagyok a szakember. Ezt pusztán a józan paraszti ész mondatja velem... ami mellesleg azt is súgja, egyre hangosabb kétkedéssel, hogy alapvetően mi a francnak is fizetem a TB-t, ha a magán fogorvos és nőgyógyász után most már a fülészetért is privátban kell fizetnem.

?

2010. augusztus 3., kedd

Kora(nyár)i örömök

Azt hiszem, megint adós vagyok néhány bejegyzéssel (beszámolóval, ahogy Imi hívja őket), de hát a szokásos lustaságom, ugyebár, megint erősebb volt nálam. Pedig esemény akadt szép számmal április közepe óta, bár az is igaz, hogy a sokat emlegetett "tanév végi hajtás" is erre az időszakra esett.
Tanév végéről szólva, májusban megejtettük kicsi osztálykámmal a második közös kirándulásunkat is, amit azonban erősen restellnék tanulmányinak titulálni. Mert, ugye, kérem, demokrácia van, vagy mi, ezért aztán a kedves diákságnak is van némi szavazati joga az úti cél kiválasztásakor. Mondjuk, ez idén arra korlátozódott, hogy a célállomás jellegét ők választották meg, így aztán nekem "csak" egy megfizethető árú pihizős-lovaglós-sportolós-medencés-tábortüzes-esetlegdzsetszkís szállást kellett találnom, ahonnan lehetőség szerint az orrunkat sem dugjuk ki az ott töltött két nap alatt. A jet ski ugyan a végén nem jött össze, de a többi paraméter stimmelt azon a lovastanyán, amit némi internetes kutakodás árán végül találtam. Szimpatikus, olcsó hely volt egyetlen szépséghibával: a helyével. Mert, akárhogy is nézzük, Jánoshalma bizony a világ végén van tőlünk nézve. Sebaj, a gyerekek megszavazták (mert, ugye, demokrácia van), tehát mentünk.
Azért egyetlen tanulmányi jellegű programot sikerült a kirándulásba iktatni, miután hosszas telefonos kuncsorgással rávettem a paksi erőmű látogatóközpontjában az illetékest, hogy zsúfoljanak még be minket a pénteki napra. Csak egy bökkenő volt: tíz órára kaptunk időpontot, úgyhogy már hajnali hatkor indulnunk kellett. Amikor először mondtam a gyerekeknek, nem hitték el. Közölték, hogy csak szívatom őket. Aztán kiakadtak. Meg Anita is (ő volt a kísérőnk). Ráadásul én magam sem repestem ettől a gondolattól. De akkor már mindegy volt. Nehogy már semmi kellemetlen se legyen az egész kirándulásban! (Titkon még azt is reméltem, hátha így időben kidőlnek majd a kölykök este, de persze ezzel elszámoltam magam.)
Aztán, hogy tényleg ne legyen kellemes az egész paksi üzemlátogatás (azt hittem, ez a szó a rendszerváltás körül kihalt édes anyanyelvünkből), idegenvezetőnek egy olyan férfit kaptunk, aki az erőműben lehúzott pár évtized után aznap kezdte nyugdíjas tárlatvezetői (ez elég hülye szó itt, de az üzemvezető egyértelmű baromság lenne, a látogatásvezető meg olyan béna) karrierjét. Mondjuk, lehet, hogy ez a karrier nem fog sokáig tartani, mert szegény embernek gőze nem volt róla, hogy mivel lehetne lekötni egy osztálynyi kamasz érdeklődését, vagy legalább olyan helyen beszélni a csoporthoz, ahol a kettes oszlop (!) első két tagján kívül még más is hallja. Hogy arról már ne is beszéljek, hogy az interaktív kiállítórészben nem hagyta, hogy a gyerekek a gombokat nyomkodják...
Mindegy, kibírtuk, végül is ez volt az egyetlen kötött program. (Egyébként amikor korábban telefonon mondtam a sofőrnek, hogy gyakorlatilag csak levisz minket a szállásig, aztán ott ő is annyit pihen, amennyit akar, éreztem az örömteli csilingelést a hangjában, ami egy százhúsz kilós negyvenen felüli pasitól nem semmi.)

Na jó, ő nem a sofőr, maximum sofőrpalánta :)

És ezután már tényleg csak egy kicsit kellett buszoznunk Jánoshalmáig, ahol valóban volt minden földi jó. (Kivéve a vacsorára ígért pizzát, aminek bizonyára nagyon titkos a receptje, mert nekem speciel nem lenne pofám ezt még terjeszteni is - magáért beszél talán az az adat, hogy jó, ha öt gyerek evett belőle még a második falat után is.)

Tó, amiben állítólag volt, aki éjjel fürdött is (khm...)

Volt foci,...

...röpi,...

...sétakocsikázás,...

...lovaglás,...

...közben kis görénypedikűr,...

...sőt, végül még én is lóra szálltam,...

...aztán csocsóztunk,...

...biliárdoztunk,...

...ping-pongoztunk...

...és teniszeztünk.

Másnapra aztán kicsit elpilledt a csapat,
amit tetézett még egy időmérő edzés is...


...párhuzamos alternatív programmal. :)

Azért az osztálykirándulás előtt Imi szerencsére beszervezett minket egy "rendes" kirándulásba is: az egyik kollégája által verbuvált csapattal pünkösdkor átruccantunk Ausztriába, hogy megmásszuk a Hohe Wandot. Igaz, maga a mászás egyáltalán nem volt vészes, mert ugyan elég meredeken, de nem kellett nagyon sokat menni, viszont fenn a hegyen (fennsíkon?) bóklásztunk még pár kilométert.

Na, azt fogjuk megmászni!

Skywalk - az első állomás

Úton felfelé

Az egyetlen kalandunk felfelé egy váratlan találkozás volt néhány hegyi kecskével, amik - szerencsétlen módon - épp egy olyan szűk szakaszon jöttek szembe velünk, ahol nem lehetett egykönnyen kitérni. Nem is lett volna nagy zűr, mert úgy tűnt, a kecskék már hozzászoktak a sok turistához, de volt velünk egy kutya is, így a konfrontáció elkerülhetetlen volt. Szerencsére a kutya pórázon volt és sikerült biztos távolban tartani a kecskéktől, de nagy volt az acsarkodás. A kecske pedig (ezt sosem gondoltam volna, hogy ilyen "szókészletük" van) sziszegett, mint egy kígyó; hihetetlen volt!

Hegyi kecskék (csak a miheztartás végett: ezen a gépen nincs zoom)

Figyelő tekintetek kísérték utunkat

Persze, lehetett volna még egy kalandom felfelé, mert kis híján elcsábultam az útnak arra a szakaszára, ahol a sziklába vert ácskapocs-szerű vaslépcsőkön kell felmászni, de aztán láttam, hogy az egyik "lépcsőfok" annyival feljebb van az előtte levőnél, hogy segítség nélkül talán el sem értem volna, úgyhogy győzött a tériszony, én meg mentem a "csajoknak és gyerekeknek" útvonalon.

Azt mondják, nyugodtan menjek a létrásra. Hááát... Szerinted?

Öööö... nem, asszem inkább mégsem

Azért a végén, persze, mindenki felért a hegytetőre, ahol némi pihi után kisétáltunk a "skywalk"-nak nevezett, a nagy mélység fölé be(ki?)nyúló kilátóra.

Pihi a padon

A kilátás fentről

A dög! Elrontotta a romantikus képet!

A Hohe Wand teteje egyébként egy több négyzetkilométernyi, viszonylag sík terület, aminek egy része vadrezervátum, egy másik része pedig mesepark és játszótér (ahova egyébként autóval is fel lehet menni, tehát a kisgyerekes családoknak nem kell függőleges sziklafalat mászni, ha nem akarnak), aminek persze az összes játékát végig kellett próbálgatni a másik kilátó felé menet. :)

Szarvassimogató

A mézeskalács házikó... huh, még a boszi is bent van!

Volt még csúszda,

meg másik csúszda,

meg hinta,

...juppiiiii!

Aki végig türelmesen várt a játszótér szélén
(bár közben a "liba" szót tükrözte a tekintete) :)


És végül: a másik kilátó, a Hohe Wand másik felén

Egy nagyobb utazásunk volt még az elmúlt időszakban: valóra vált a tavalyi álmom, és idén meleg tengerhez mentünk nyaralni. :)) Horvátország volt az úti cél, közelebbről Malinska, Krk szigeten. Imi egy háromcsillagos szállodában foglalt helyet, ahol kaptunk reggelit meg vacsorát, így igazából csak pihennünk meg strandolnunk kellett.

A sárga a szállodánk

Lebegés

Romantikus esti séta :)

...és a sétálók

Kiskacsa fürdik...

"Ijedt szemű" tengeri sün :)

Igaz, volt pár döccenő a szálloda parkolója, meg a tengerre néző szoba kapcsán, mivel a mi szintünkön a kilátást speciel pont eltakarták a szálloda előtti díszfák koronái, de azért összességében jól éreztük magunkat.

Tengerre néző (?)

...és amit láthattunk volna

A kaja is jó volt, legalábbis nekem, aki csak a halas, illetve a húsmentes menüből választottam, "vörös húst itthon is ehetek" felkiáltással, minden este ízlett, amit kaptam, de Iminek, aki utálja a halat, asszem betett az utolsó este, amikor a B és a C menü is halból volt, így kizárásos alapon tudott csak választani egy nem annyira finomat. :(

A naplemente viszont szép volt vacsi közben :)

Az első nap délutánján egyébként volt egy röpke afférom a strandon - egy rákkal. Épp békésen hasaltam a parton az aktuális rózsaszín, strandra való, nőcis-romantikus könyvemet olvasgatva, amikor azt éreztem, hogy valami megcsiklandozza a combom oldalát. Először nem is foglalkoztam vele, azt hittem, valami rovar, de a második csikizésnél már odanéztem, és legnagyobb megdöbbenésemre egy, a köveken sasszézó rákot láttam közvetlenül mellettem. Mondanom sem kell, úgy pattantam fel, mint Órarugógerincű Felpattanó a Pom-Pomban, a rák meg spurizott tovább a szomszéd pokróc felé. Mivel a pokróc tulajdonosa történetesen épp egy ismerős család volt, szóltunk nekik, hogy készüljenek a betolakodóra. Aztán, pont, amikor körbeálltuk szegény rákot azt lesve, hogy vajon mire készül, egy másik szomszéd plédről odajött egy kövér német a gyereke homokozókészletével, egy szó nélkül belapátolta a vödörbe a rákot, és elvitte. Mi meg csak lestünk, hogy milyen tapló emberek vannak. Azért, remélem, a rák később még megcsípte valamijét...!
Az utolsó napra aztán szerveztünk magunknak némi kultúrprogramot (szörnyű bevallani, de nem mertünk előbb elállni a nagy nehezen kiharcolt ingyen parkolóhelyünkről) és elautóztunk Krk városába. Ugyan eredetileg azt hittem, hogy még nem jártam ott, de némi óvárosi bolyongás után rádöbbentem, hogy mégis ismerős. Sétáltunk kicsit a középkori hangulatú utcákon meg a kikötőben, ittunk jeges kávét a mólón, aztán (sajnos) indultunk haza.

Egy "régi" kalózhajó...

...és egy kicsit modernebb modell

Mindent a vendég kényelméért!
(a székek hegy felőli lábai rövidebbek :))

Hazafelé azon töprengtem, milyen jó, hogy teljesült a tavalyi kívánságom, és idén tényleg meleg tengerhez mentünk nyaralni. Lehet, hogy a dolgokat tényleg csak kívánni kell, hogy teljesüljenek? És, ha így áll a helyzet, mit kellene kívánnom a következő évre? Talán valami kellően romantikusat?

2010. április 11., vasárnap

Prrrodukcijóóó!


Végre! Ez volt az a pillanat, amire egész tavasszal vártam, s ami március 25-ének délutánján végre elérkezett. Túl voltunk az összes fellépésen!

Mert, bizony, ez a tavasz (vagy legalábbis az eleje) a "színházcsinálás" jegyében telt - még ha a színház, amit csináltunk, nem is volt teljesen igazi. Na, jó, az első menet még csak színház sem volt, pusztán előadás, de azért elég sok készülődéssel, próbával, idegeskedéssel járt. Történt ugyanis, hogy ebben a tanévben tizedikes lett az osztályom, s ennek megfelelően a mi nyakunkba szakadt a március 15-i iskolai műsor "összehozása".

Őszintén bevallom, még soha nem csináltam ilyesmit. Persze, anno, a gimiben nekünk is kellett műsort adni, de az egyrészt október 23. volt, másrészt pedig gyakorlatilag az egyetlen emlékem ezzel kapcsolatban a kék-zöld fenék és a sajgó csípő volt, hála kedves osztályfőnökömnek, aki úgy rendezte a darabot, hogy minden szereplő legalább háromszor halt meg és zuhant el a színpadon benne. Ha ezt beszorozzuk a próbák mennyiségével... hát, igen, azt hiszem, nem én voltam az egyetlen, akinek fájt akkoriban az alfele.

Na de vissza a mi csodás produkciónkhoz! Szóval, még sosem rendeztem iskolai előadást. Ráadásul az 1848-ról szóló töriórák is erősen a feledés homályába vesztek már, ezért úgy döntöttem, hogy kétségbeesek. A kétségbeesés aztán - szerencsére - meghozta a mentőötletet is: plagizálni kell. Méghozzá legálisan (már, persze, ha létezik ilyesmi egyáltalán). Gyorsan végigzongoráztam hát magamban a mozgatható rokonokat, barátokat és üzletfeleket, majd heveny kuncsorgásba kezdtem minden vonalon.

Ennek pedig (hál' istennek) meg is lett az eredménye, mert két helyről is kaptam egykori forgatókönyveket, sőt, Judit barátnőm még egy rakat egyéb ötlettel is ellátott olyan színpadelrendezéssel és miegymással kapcsolatban, amit más műsoroknál kipróbált már, és használhatónak tartotta az átküldött forgatókönyvvel kapcsolatban is. Mit ne mondjak, nem tudok elég hálás lenni neki a segítségért, mert különben úgy meg lettem volna lőve, hogy na. (Esetleg: "fű". Ne adj' isten "mint Zámbó Jimmy") Így viszont már csak annyi volt a dolgunk, hogy a kapott anyagot picit átdolgozzuk, írjunk még hozzá ezt-azt, zenét meg verseket gyűjtsünk, és úgyszólván kész is voltunk.

...Azaz: majdnem kész voltunk. Illetőleg: én elég hamar kész lettem. Mert ha eddig nem tudtam volna, hogy milyen közel harminc kamaszt instruálni egy meglehetősen nagy légterű aulában mikrofon és hangosítás nélkül, pusztán torokból túlkiabálva őket, hát, most kiélvezhettem minden pillanatát. Azt hiszem, nem véletlenül írtam anno az iwiw-en, hogy munkaidőben megafon vagyok.

Mindettől függetlenül meg kell dicsérnem a gyerekeket, mert tényleg nagyon ügyesek voltak, és végül is egész komolyan vették a fellépést. Az iskolatechnikus (aki "lenyomott" már pár ünnepséget az erősítés okán) azt mondta, nem dolgozott még ilyen fegyelmezett társasággal. (Szóval talán már azt is bevallhatom /remélem, nem olvassák ;) / hogy büszke vagyok rájuk. Hiába, na, az "enyémek"...)

Az aula, kicsit másképp berendezve

A "márciusi ifjak"

"Erőszaknak ellent nem állhatok"

"Nemzeti Múzeum"

"Föltámadott a tenger"

Az iskolai műsor viszont csak a hónap első nagy megmérettetése volt, hisz akkor már Damoklész kardjaként lebegett a fejünk felett az angol drámafesztivál, ami miatt, ha lehet, még jobban gombócosodott a gyomrom. Idén ugyanis mintegy tizenöt szerző neve állt a versenykiírásban, meg az a kritérium, hogy az egyikük műveire alapozva kell egy minimum 15, maximum 45 perces előadást prezentálni. Hááát...

Még ősszel mutattam a listát a gyerekeknek, de gyakorlatilag csak egy "se kép, se hang" reakciót kaptam válaszul. Valaki megjegyezte, hogy egy-két nevet "mintha" már hallott volna közülük. Juhé. Kicsit nehéz erre produkciót alapozni. Így aztán, néhány hét kínlódás után, egy csendes vasárnap reggelen leültem szépen a számítógép elé, írni kezdtem, és írtam egészen addig, míg le nem ütöttem az utolsó pontot is a "nagy mű" végén. Mindez valamikor késő este történt. Viszont az eredmény a leendő darabunk volt, "Agatha Christie style". Roppant büszke voltam magamra. :) Ha egészen őszinte akarok lenni, még élveztem is. Persze, lehet, hogy szegény krimikirálynő bőszen forog a sírjában, és örökké üldözni fog, amiért kedvenc karaktereit fogtam és egy eddig soha nem létező krimibe ágyaztam, de talán enyhíti dühét a tudat, hogy tényleg próbáltam az ő szellemében (micsoda képzavar!) eljárni. Van gyerekvers, ami segít a rejtély megoldásában, vannak gyilkosságok, amik más gyilkosságokat igyekeznek elkendőzni, és van csavar is a végén... csak egy valami hiányzik. A csoportos jelenet a végéről, amikor is a nagy nyomozó felfedi a tutit. De persze ennek is megvan a maga oka. :) Nem azért, hogy fényezzem magam, de nekem tetszik. :) (Mondjuk, a fesztivál zsűrijének már nem jött be annyira, de ezt betudtam a színpadra állítás hiányosságainak. Tény és való, hogy kicsit több energiát kellett volna belepumpálni, de részemről addigra elfogyott, a gyerekek pedig... nos, hát, kamaszok, adott lelkesedéssel és kitartással. Mindegy, fő, hogy ezt is kipróbálták /De őszintén remélem, hogy egyikükből sem lesz színész!/)

Egy próba, még "itthon"

...és az egyik főszereplőnk
...meg még pár kép a következő linken:
http://www.apaczai.com/drweb10/papaweb/album/index.html

A kő viszont, ami a függöny legördülésekor leesett a szívemről, hatalmas volt. Akkor már a bakikat sem bántam, amiknél pedig fogtam a fejem a technikusi helyiségben a darab alatt. Túl voltunk rajta, és ez volt a lényeg!

Illetőleg... egy produkció még hátra volt, de ez már messze nem volt olyan komoly, mint az első kettő. Közeledett ugyanis április elseje, a diáknap, aminek kapcsán... Törpilla lettem. Azt, hogy mindez pontosan hogy is esett, fedje talán jótékony homály, de a nagy eseményt dokumentálandó (mert ilyet aztán tényleg soha de soha többé!) álljon itt zárásként pár fotó, "minden jó ha jó (vagy legalábbis röhejes) a vége" alapon!

Aprajafalva apraja és nagyja

A "férfikar"

Törpilla

Csipet csapat :)