2010. augusztus 3., kedd

Kora(nyár)i örömök

Azt hiszem, megint adós vagyok néhány bejegyzéssel (beszámolóval, ahogy Imi hívja őket), de hát a szokásos lustaságom, ugyebár, megint erősebb volt nálam. Pedig esemény akadt szép számmal április közepe óta, bár az is igaz, hogy a sokat emlegetett "tanév végi hajtás" is erre az időszakra esett.
Tanév végéről szólva, májusban megejtettük kicsi osztálykámmal a második közös kirándulásunkat is, amit azonban erősen restellnék tanulmányinak titulálni. Mert, ugye, kérem, demokrácia van, vagy mi, ezért aztán a kedves diákságnak is van némi szavazati joga az úti cél kiválasztásakor. Mondjuk, ez idén arra korlátozódott, hogy a célállomás jellegét ők választották meg, így aztán nekem "csak" egy megfizethető árú pihizős-lovaglós-sportolós-medencés-tábortüzes-esetlegdzsetszkís szállást kellett találnom, ahonnan lehetőség szerint az orrunkat sem dugjuk ki az ott töltött két nap alatt. A jet ski ugyan a végén nem jött össze, de a többi paraméter stimmelt azon a lovastanyán, amit némi internetes kutakodás árán végül találtam. Szimpatikus, olcsó hely volt egyetlen szépséghibával: a helyével. Mert, akárhogy is nézzük, Jánoshalma bizony a világ végén van tőlünk nézve. Sebaj, a gyerekek megszavazták (mert, ugye, demokrácia van), tehát mentünk.
Azért egyetlen tanulmányi jellegű programot sikerült a kirándulásba iktatni, miután hosszas telefonos kuncsorgással rávettem a paksi erőmű látogatóközpontjában az illetékest, hogy zsúfoljanak még be minket a pénteki napra. Csak egy bökkenő volt: tíz órára kaptunk időpontot, úgyhogy már hajnali hatkor indulnunk kellett. Amikor először mondtam a gyerekeknek, nem hitték el. Közölték, hogy csak szívatom őket. Aztán kiakadtak. Meg Anita is (ő volt a kísérőnk). Ráadásul én magam sem repestem ettől a gondolattól. De akkor már mindegy volt. Nehogy már semmi kellemetlen se legyen az egész kirándulásban! (Titkon még azt is reméltem, hátha így időben kidőlnek majd a kölykök este, de persze ezzel elszámoltam magam.)
Aztán, hogy tényleg ne legyen kellemes az egész paksi üzemlátogatás (azt hittem, ez a szó a rendszerváltás körül kihalt édes anyanyelvünkből), idegenvezetőnek egy olyan férfit kaptunk, aki az erőműben lehúzott pár évtized után aznap kezdte nyugdíjas tárlatvezetői (ez elég hülye szó itt, de az üzemvezető egyértelmű baromság lenne, a látogatásvezető meg olyan béna) karrierjét. Mondjuk, lehet, hogy ez a karrier nem fog sokáig tartani, mert szegény embernek gőze nem volt róla, hogy mivel lehetne lekötni egy osztálynyi kamasz érdeklődését, vagy legalább olyan helyen beszélni a csoporthoz, ahol a kettes oszlop (!) első két tagján kívül még más is hallja. Hogy arról már ne is beszéljek, hogy az interaktív kiállítórészben nem hagyta, hogy a gyerekek a gombokat nyomkodják...
Mindegy, kibírtuk, végül is ez volt az egyetlen kötött program. (Egyébként amikor korábban telefonon mondtam a sofőrnek, hogy gyakorlatilag csak levisz minket a szállásig, aztán ott ő is annyit pihen, amennyit akar, éreztem az örömteli csilingelést a hangjában, ami egy százhúsz kilós negyvenen felüli pasitól nem semmi.)

Na jó, ő nem a sofőr, maximum sofőrpalánta :)

És ezután már tényleg csak egy kicsit kellett buszoznunk Jánoshalmáig, ahol valóban volt minden földi jó. (Kivéve a vacsorára ígért pizzát, aminek bizonyára nagyon titkos a receptje, mert nekem speciel nem lenne pofám ezt még terjeszteni is - magáért beszél talán az az adat, hogy jó, ha öt gyerek evett belőle még a második falat után is.)

Tó, amiben állítólag volt, aki éjjel fürdött is (khm...)

Volt foci,...

...röpi,...

...sétakocsikázás,...

...lovaglás,...

...közben kis görénypedikűr,...

...sőt, végül még én is lóra szálltam,...

...aztán csocsóztunk,...

...biliárdoztunk,...

...ping-pongoztunk...

...és teniszeztünk.

Másnapra aztán kicsit elpilledt a csapat,
amit tetézett még egy időmérő edzés is...


...párhuzamos alternatív programmal. :)

Azért az osztálykirándulás előtt Imi szerencsére beszervezett minket egy "rendes" kirándulásba is: az egyik kollégája által verbuvált csapattal pünkösdkor átruccantunk Ausztriába, hogy megmásszuk a Hohe Wandot. Igaz, maga a mászás egyáltalán nem volt vészes, mert ugyan elég meredeken, de nem kellett nagyon sokat menni, viszont fenn a hegyen (fennsíkon?) bóklásztunk még pár kilométert.

Na, azt fogjuk megmászni!

Skywalk - az első állomás

Úton felfelé

Az egyetlen kalandunk felfelé egy váratlan találkozás volt néhány hegyi kecskével, amik - szerencsétlen módon - épp egy olyan szűk szakaszon jöttek szembe velünk, ahol nem lehetett egykönnyen kitérni. Nem is lett volna nagy zűr, mert úgy tűnt, a kecskék már hozzászoktak a sok turistához, de volt velünk egy kutya is, így a konfrontáció elkerülhetetlen volt. Szerencsére a kutya pórázon volt és sikerült biztos távolban tartani a kecskéktől, de nagy volt az acsarkodás. A kecske pedig (ezt sosem gondoltam volna, hogy ilyen "szókészletük" van) sziszegett, mint egy kígyó; hihetetlen volt!

Hegyi kecskék (csak a miheztartás végett: ezen a gépen nincs zoom)

Figyelő tekintetek kísérték utunkat

Persze, lehetett volna még egy kalandom felfelé, mert kis híján elcsábultam az útnak arra a szakaszára, ahol a sziklába vert ácskapocs-szerű vaslépcsőkön kell felmászni, de aztán láttam, hogy az egyik "lépcsőfok" annyival feljebb van az előtte levőnél, hogy segítség nélkül talán el sem értem volna, úgyhogy győzött a tériszony, én meg mentem a "csajoknak és gyerekeknek" útvonalon.

Azt mondják, nyugodtan menjek a létrásra. Hááát... Szerinted?

Öööö... nem, asszem inkább mégsem

Azért a végén, persze, mindenki felért a hegytetőre, ahol némi pihi után kisétáltunk a "skywalk"-nak nevezett, a nagy mélység fölé be(ki?)nyúló kilátóra.

Pihi a padon

A kilátás fentről

A dög! Elrontotta a romantikus képet!

A Hohe Wand teteje egyébként egy több négyzetkilométernyi, viszonylag sík terület, aminek egy része vadrezervátum, egy másik része pedig mesepark és játszótér (ahova egyébként autóval is fel lehet menni, tehát a kisgyerekes családoknak nem kell függőleges sziklafalat mászni, ha nem akarnak), aminek persze az összes játékát végig kellett próbálgatni a másik kilátó felé menet. :)

Szarvassimogató

A mézeskalács házikó... huh, még a boszi is bent van!

Volt még csúszda,

meg másik csúszda,

meg hinta,

...juppiiiii!

Aki végig türelmesen várt a játszótér szélén
(bár közben a "liba" szót tükrözte a tekintete) :)


És végül: a másik kilátó, a Hohe Wand másik felén

Egy nagyobb utazásunk volt még az elmúlt időszakban: valóra vált a tavalyi álmom, és idén meleg tengerhez mentünk nyaralni. :)) Horvátország volt az úti cél, közelebbről Malinska, Krk szigeten. Imi egy háromcsillagos szállodában foglalt helyet, ahol kaptunk reggelit meg vacsorát, így igazából csak pihennünk meg strandolnunk kellett.

A sárga a szállodánk

Lebegés

Romantikus esti séta :)

...és a sétálók

Kiskacsa fürdik...

"Ijedt szemű" tengeri sün :)

Igaz, volt pár döccenő a szálloda parkolója, meg a tengerre néző szoba kapcsán, mivel a mi szintünkön a kilátást speciel pont eltakarták a szálloda előtti díszfák koronái, de azért összességében jól éreztük magunkat.

Tengerre néző (?)

...és amit láthattunk volna

A kaja is jó volt, legalábbis nekem, aki csak a halas, illetve a húsmentes menüből választottam, "vörös húst itthon is ehetek" felkiáltással, minden este ízlett, amit kaptam, de Iminek, aki utálja a halat, asszem betett az utolsó este, amikor a B és a C menü is halból volt, így kizárásos alapon tudott csak választani egy nem annyira finomat. :(

A naplemente viszont szép volt vacsi közben :)

Az első nap délutánján egyébként volt egy röpke afférom a strandon - egy rákkal. Épp békésen hasaltam a parton az aktuális rózsaszín, strandra való, nőcis-romantikus könyvemet olvasgatva, amikor azt éreztem, hogy valami megcsiklandozza a combom oldalát. Először nem is foglalkoztam vele, azt hittem, valami rovar, de a második csikizésnél már odanéztem, és legnagyobb megdöbbenésemre egy, a köveken sasszézó rákot láttam közvetlenül mellettem. Mondanom sem kell, úgy pattantam fel, mint Órarugógerincű Felpattanó a Pom-Pomban, a rák meg spurizott tovább a szomszéd pokróc felé. Mivel a pokróc tulajdonosa történetesen épp egy ismerős család volt, szóltunk nekik, hogy készüljenek a betolakodóra. Aztán, pont, amikor körbeálltuk szegény rákot azt lesve, hogy vajon mire készül, egy másik szomszéd plédről odajött egy kövér német a gyereke homokozókészletével, egy szó nélkül belapátolta a vödörbe a rákot, és elvitte. Mi meg csak lestünk, hogy milyen tapló emberek vannak. Azért, remélem, a rák később még megcsípte valamijét...!
Az utolsó napra aztán szerveztünk magunknak némi kultúrprogramot (szörnyű bevallani, de nem mertünk előbb elállni a nagy nehezen kiharcolt ingyen parkolóhelyünkről) és elautóztunk Krk városába. Ugyan eredetileg azt hittem, hogy még nem jártam ott, de némi óvárosi bolyongás után rádöbbentem, hogy mégis ismerős. Sétáltunk kicsit a középkori hangulatú utcákon meg a kikötőben, ittunk jeges kávét a mólón, aztán (sajnos) indultunk haza.

Egy "régi" kalózhajó...

...és egy kicsit modernebb modell

Mindent a vendég kényelméért!
(a székek hegy felőli lábai rövidebbek :))

Hazafelé azon töprengtem, milyen jó, hogy teljesült a tavalyi kívánságom, és idén tényleg meleg tengerhez mentünk nyaralni. Lehet, hogy a dolgokat tényleg csak kívánni kell, hogy teljesüljenek? És, ha így áll a helyzet, mit kellene kívánnom a következő évre? Talán valami kellően romantikusat?