Hűsítő gael

Nem emlékszem, hogy valaha is ilyen nehezen indult volna be a szeptember. Persze az iskolakezdés mindig megviseli az embert, s eleinte hajnalonként nem marad más, csak a kómás tükörbe bambulás, illetve annak az újra felfedezése, hogy reggel hét előtt is van élet. Viszont még soha nem csúsztam szét ennyire a dolgaimmal, mint az idén, hogy egy teljes hónapnak el kellett telnie ahhoz, hogy úgy érezzem, talán megint a normális kerékvágásban vagyok. Pedig már mióta tervezem ezt a blogbejegyzést!

Tulajdonképpen egész pontosan augusztus 21 óta, mikor is landolt velünk a dublini gép Pozsonyban. Mert (ugyan szárnyas lovat azóta sem sikerült beszereznünk, de egy szárnyas hárfát igen) mégiscsak sikerült beváltani az áprilisi "fenyegetőzést", és egy hétre kiruccantunk kedvenc zöld szigetünkre.

Tudom, unalmasnak tűnhet, hogy mostanában mindig oda megyek, de egyrészt tényleg szép hely (és eddig mindig láttam valami újat is), másrészt meg (cseppet sem elhanyagolható szempontként) mégiscsak a tesómhoz megyek, vagy mi. Mivel Imi most járt először Írországban, Alizzal úgy szerveztük a programot, hogy lássa a nekem már ismerős "kötelezőket", de menjünk olyan helyekre is, ahol még én sem jártam.

Dublin belvárosa (az elmaradhatatlan doubledeckerrel)

Még mindig: "Fő, hogy utazunk!"

Így aztán az érkezésünk utáni napon Imivel kettecskén buszoztunk be Dublinba, részben, hogy megnézzük a várost, részben pedig, hogy találkozzunk Hajnival, Imi régi levelezőtársával (aki - sok más magyarral egyetemben - szintén az ír fővárost választotta lakhelyül). A városnézésből aztán nem sok minden lett, bár tény és való, hogy kutyafuttában végignéztünk ezt-azt, de az idő nagy részében a St Stephen's Green nevű parkban henyéltünk a füvön, majd beültünk egy pubba, hogy kóstoljunk is valami igazi írt. Azt hiszem, most ettem életemben először és utoljára fisherman's pie-t. Na, nem mintha annyira rossz lett volna, csak ahhoz képest, amire számítottam. Persze nem is értem, miféle kulináris élvezetet vártam. Sziget - sziget, függetlenül attól, hogy mennyire semmi közük az angolokhoz.

A következő három napot Alizzal töltöttük, aki hajlandó volt mindhárom szabadnapját ránk áldozni, ráadásul úgy, hogy végigsofőrködte velünk az egészet. (Írországban nem a kocsira kötnek biztosítást, hanem a sofőrre, ezért picit problémás lett volna, ha más vezeti az autójukat. Egyébkét sem vállaltam volna szívesen, hogy - hála a balos közlekedésnek - összetörjem a kocsit az első kanyarban.)

Az első napon az óceán (Cliffs of Moher) volt az úticél. Aliz, roppant előrelátó módon, foglalt az interneten jegyet egy kis sziklák alatti hajókázásra is, de, sajnos, a tervnek ez a része dugába dőlt. Eleve kicsit hosszabbra nyúlt az út, mint terveztük, tehát simán le is késtük volna a hajót, de ráadásul még ránk is telefonáltak a kikötőből, hogy a viharos idő miatt törölték a járatunkat. Mindegy, így legalább a pénzt visszakaptuk (igaz, Aliznak még pár telefonjába belekerült a dolog), mert ily módon nem derült ki, hogy tulajdonképpen a saját hibánkból kifolyólag sem tudtunk volna részt venni a programon.

Az óceán viszont tényleg nagyon mogorvának tűnt, mikor odaértünk a kikötőbe. Azért, természetesen, lesétáltunk a partig, hiszen Iminek mindenképp bele kellett mártania a kezét a vízbe. Sajnos, elsőre nem sikerült jól a felvétel a nagy pillanatról, ezért én, mint kamera(vu)man , mondtam Iminek, hogy maradjon még egy kicsit úgy, kézzel a vízben... ám eközben egyikünk sem vette észre azt az egyre magasabbra tornyosuló hullámot, ami a háta mögött közeledett. Mondanom sem kell, sec-perc alatt a vízben volt Iminek nem csak a keze, de még a lába is, gyakorlatilag térdig. Ahogy mondani szokták: nem volt épp őszinte a mosolya...

Itt már látszik, ami akkor még nem tűnt fel...

...és a végeredmény. :(

Hullám-méret-arány

A kamera(vu)man

Azért, összességében, elég jól viselte, hogy a nap hátralevő részében egy ronggyá ázott csukában kellett végigcuppognia a sziklákon. Meg, ugye, a több órás hazaút alatt száríthatta kicsit magát az autó hátsó ülésén, hogy arról már ne is beszéljek, hogy hármunk közül ő volt az egyetlen, aki mindeközben még alhatott is, hiszen Aliz, ugye, vezetett, én meg kitartóan szolidarítottam - pedig időnként majd' leragadt a szemem.

Aillte an Mhothair

Birkák - ezúttal nem írek, csak turisták

Aliz hősiességének tudható be, hogy ezek után még mindig vállalkozott arra, hogy a következő napon Észak-Írországba fuvaroz minket, hogy az ottani tengerparton megnézhessük az Óriás ösvényét. (Vagy magyarul óriások lépcsője? Na, mindegy, szóval: the Giant's Causeway.) Vicces volt, ahogy robogtunk észak felé az autópályán (csak néha álltunk meg egy-egy kapunál, hogy egy jól irányzott mozdulattal bedobjam az előre kiszámolt aprót a sorompó előtti műanyag kosárba) és úgy értünk át egy másik országba, hogy gyakorlatilag semmi nem változott... illetve csak alig észrevehetően. Az angol feliratok alól eltűntek az írek, illetve egy idő után gyanússá váltak a lehetetlen sebességhatárok (amik, mérföldórában számolva, már nem is voltak annyira röhejesek), de ez is csak némi idő elteltével szúrt szemet, részben, mert elég nagyvonalúan kezelik a "hol is lenne célszerű ilyen táblát kitenni" problémát, részben pedig, mert ha kiteszik, akkor is csak kb. negyedakkora táblát használnak, mint itthon.

Irány észak!

A gyengébbek kedvéért...

Vigyázat! Itt időnként nehéz növények keresztezik az utat! :)

Viszont az autópályának hála, egész gyorsan (és eltévedés nélkül - bár ez inkább Aliznak hála) elértünk az Északi-tengerhez. A parton viszont meglepően sokan voltak; már a parkolóba is alig jutottunk be. Pedig nem volt annyira jó idő, legalábbis vagy kétszer megáztunk, csak amíg a bazaltképződményeket néztük egy max. háromkilométeres szakaszon. Persze, ahogy visszafelé indultunk, rögtön kisütött a nap, és ragyogó verőfényben furikáztunk a parti úton Belfast felé.

Dunluce Castle

The Giant's Causeway I.

The Giant's Causeway II.

The Giant's Causeway III.

Igazság szerint nagyon pozitívan csalódtam Észak-Írországban. Azt hiszem, hogy az a sok rossz hír, amit anno az IRA és egyebek kapcsán lehetett róla hallani, nagyon rányomta a bélyegét az ország megítélésére. Tulajdonképpen nem is tudom, mit képzeltem. Talán hogy egy komplett ország lehet annyira kopár és nyomorúságos, mint a város az Apám nevében elején? Hogy kicsit félelmetes, óvatosságra intő az egész? Hogy csupa szegény ember lakik ott, egyforma házakban, mikroszkopikus, téglafallal határolt udvarokkal? Nos, igen, ha egészen őszinte akarok lenni, valami ilyesmire számítottam. De nagyon nem bánom, hogy nem ez fogadott.

Észak-ír tengerpart

Az észak-ír emberek sokkal nyitottabbak, közvetlenebbek, mint a déliek. Mikor beültünk egy pubba, hogy együnk egy levest, a bárpultnál beszélgető idős törzsvendégek rögtön lecsaptak a tesómra, és kifaggatták, hogy honnan jöttünk, mert számukra ismeretlen nyelven beszéltünk (meg mert itt volt a lehetőség pár szót váltani egy csinos fiatal nővel :)), a tengerparton pedig (hogy a kicsit módosabb réteg is villantson valamit) egy nyitott tetejű oldsmobillal furikázott a környék öreg Casanovája, élvezve a nyári napsütést. A Riviéra egyik utolsó vadorzója - de tényleg olyan volt az egész hely, mint egy kevésbé zsúfolt Azúrpart. Minden házon az látszott, hogy az emberek élvezik, hogy ott élhetnek, és, őszintén szólva, ha a verőfényes napok egy kicsit gyakoribbak lennének arrafelé, talán még én is sajnálnám, hogy nem oda születtem.

A Riviéra nyugdíjas vadorzója

Verőfényes napokban egyébként sem bővelkedtünk (bár, azt hiszem, helyi viszonylatban még mindig egész jól jártunk), így aztán másnap is várt még ránk egy adag eső. Hogy picit kíméljük Alizt, a harmadik szabadnapjára csak egy rövid kirándulást terveztünk. Így jutottunk el Glendalough-ba (ami egyébként Hollywoodhoz egész közel található), vagyis a völgyben fekvő tóhoz (ha jól fordítom gaelből :)). Glendalough-ban több látnivaló is akad, amiket különböző színű turistaösvényeken lehet gyalogosan megközelíteni.

Az álomgyártól csak karnyújtásnyira...

Akkor most tulajdonképpen merre is van a merre?
(avagy: színtévesztők kíméljenek!)

Az első a középkori településmaradvány, ahol, mint megtudtuk, a Rettenthetetlen néhány jelenetét forgatták anno, majd a lápos-mocsras részen lerakott deszkaösvényen végigballagva eljut az ember két tóhoz. A kettő között található még egy szintén középkori kőkör (nem ökörkör!), illetve egy kőkereszt, aminek az eredeti rendeltetésére sajnos nem sikerült rájönnünk, mert ismertető táblát egy darabot sem találtunk. A tóban viszont elég barátságos kacsák laknak (vagy inkább pofátlannak kéne mondanom?), akik szemrebbenés nélkül megkörnyékezik a vízparti békés piknikre vágyó turistákat.

Állítólag itt forgatták a Rettenthetetlen pár jelenetét

Gondolom, a temetőt kivágták a filmből

Glendalough

Glen, lough... és Aliz

...meg mi

Továbbá (bár ezt nem állítom teljes bizonyossággal) augusztus közepe óta Glendalough látványossága még egy világosbarna alapon zöld mintás kendő is, amit volt szerencsém a nap folyamán elhagyni valahol. Kérem, ha megtalálja valaki, juttassa vissza a tulajdonosának (vagyis nekem)!

Micimackó után, szabadon
(avagy: farnehéz vagyok)

Glendalough után két teljes napunk maradt még Írországban, de hála a repülő hárfa akciójának, ebből egyet volt szerencsénk a skót fővárosban tölteni. (Vicces volt, amikor megrendeltük a jegyet, és megkaptam az sms-értesítést, hogy levontak a számlámról 1131 Ft-ot - kettőnk oda-vissza jegyéért, illetékkel, mindennel együtt, összesen.)

Mivel az egynapos kis kiruccanás kora hajnalban kezdődött (azt hiszem, az első hajnali busszal mentünk ki a reptérre; rajtunk kívül csak légiutaskísérők voltak rajta, egyforma, kék hacukában :)), az első skót élményünk egy reggeli kávé (Iminek tejes tea - egészen rákapott az ízére) volt még a reptéren. Egyébként is elég korán landol a gép ahhoz képest, hogy mikor nyitnak a belvárosban a látnivalók, ezért aztán pár percet még toporogtunk is a várkapu előtt, mielőtt beeresztették a turistákat. Így viszont tanúja voltam annak, amiről tavasszal lemaradtam: nevezetesen, hogy a reggeli tömeg skót dudaszóra hömpölyöghet be a kapun. Előrelátó módon, szerencsére, még a neten megvettük a várbelépőt, így a hömpölygésből csak a pénztárig kellett kivenni a részünket, ahol is a többi "ostromló" egy hirtelen jobbkanyarral eltűnt mellőlünk, mi pedig gyakorlatilag elsőnek értünk be oda, ahova turistakéz aznap még nem tette be a lábát.

Az edinburgh-i vár

Mivel ezúttal egy pasival (Elnézést. Szóval: A pasival) utaztam, úgy alakult, hogy a vár összes hadtörténeti kiállítását végignéztem (tavasszal, anyuval és Alizékkal ezeket nagyvonalúan hanyagoltuk), amit a délelőtti gyakori eső miatt nem is vettem annyira a szívemre. Viszont berángattam szegény Imit a skót koronázási ékszerekhez is, ami egy kemény majd' egyórás menet lett, szűk, zsúfolt és levegőtlen termeken keresztül. Persze, mondanom sem kell, hogy a koronázási ékszerek mellett ezek után csak szépen, ütemesen elhaladsz, anélkül, hogy különösebben tüzetesen megnézhetnéd őket (állítólag ilyen volt régen a Lenin Mauzóleum is Moszkvában), de már nem is bánod annyira, mert a menet közben kialakult jól fejlett klausztrofóbiád úgyis csak hajt kifelé.

Királyi skót sárkáányőrök :))

A vár után aztán még barangoltunk egy picit a történelmi belvárosban, elsétáltunk a Royal Mile-on a Holyroodpalace-ig, ami a királyi rezidencia, vettünk fagyit (még mindig finom és óriási adagokat adnak), piknikeztünk egy parkban és megtekintettünk egy szabadtéri kiállítást hülye táblákról. (http://www.signspotting.com/community/signspotting_event.html - Bár itt pont az edinburgh-iról nincsenek képek, de az esemény szellemiségét talán visszaadja.)

Holyroodpalace

Továbbá (majd' elfelejtettem) vettünk egy üveg mézes whisky-t, szigorúan egydecis kiszerelésben, nehogy baj legyen vele a repülőn. Legalábbis azt gondoltuk (sőt, az árusító hölgy is biztosított minket efelől), hogy egy ekkora üveggel aztán tényleg semmi gond nem lehet. Persze, a méretétől függetlenül (vagy tán épp amiatt) azért lett. Becsekkolós csomagunk nem lévén, továbbá, mivel nálam volt ajakír, meg egyéb kencefice, beraktam a kis flaskát a zárható átlátszó tasakomba, hogy majd szépen átsétálok vele a biztonsági ellenőrzésen. Mondanom se kell, már az útleveles (!) pasi félreállított és csak hosszas magyarázkodás végén volt hajlandó elismerni, hogy a 10 cl az tényleg egy deci. Ezek után következett a tényleges biztonsági ellenőrzés, ahol levetették velem a cipőmet, hiába magyaráztam, hogy csak sportcipő, és gyakorlatilag semmi fém nincs benne (a dolog szépségéhez tartozik, hogy Imin egy hajszálpontosan ugyanilyen cipő volt negyvenhármas méretben, és még csak rá se néztek), majd az átvilágítós nő kipécézte a hülye üvegflaskát. Ott álltam egy szál zokniban a k*rva hideg kövön, amíg megvárták, míg néhány raklapnyi kézipoggyász átjön az ellenőrzésen, majd nekiestek ketten az üvegemnek. Mondtam, hogy már az előző pasi megnézte. Mondtam, hogy ott van az elején az űrtartalma. Mondtam, hogy a 10 cl az 1 dl. Végül, némi tanácskozás után úgy döntöttek, hogy talán mégsem vagyok terrorista, és nem áll szándékomban whisky-nek álcázott folyékony nitroglicerinnel felrobbantani az Edinburgh - Dublin járatot, és akkor, végre elengedtek. Igazán, egy cseppet sem volt megalázó a "vén szeszcsempész, aki feltartja a sort" szerepe.

Hogy az aznapi morgolódásomat kicsit levezessük (meg persze kalandvágyból is), úgy döntöttünk, hogy az utolsó napra tervezett programunkat, nevezetesen a szomszédos Malahide megtekintését, gyalogos programmá minősítjük. Tervnek egész szép volt, mert a két település talán még 10 km-re sincs egymástól, de persze megint elfelejtettük, hogy Írországban az ír időjárással is kalkulálni kell. Ettől függetlenül még így is azt gondolom, hogy egész jól megúsztuk, mivel a nagy zuhé még Swordsban ért minket, ráadásul pont a bevásárlóközpont mellett, így volt hová bemenekülni. Ennek kapcsán növeltük még picit a Starbucks forgalmát, majd némi mufinnal feltöltve folytattuk utunkat az immáron verőfényes napsütésben. Malahide-ban aztán megnéztük a kastélyt meg a parkját, átsétáltunk a városon, és kimentünk a tengerpartra, ahol befaltuk még a magunkkal vitt mindenféle kaját. Nagyon hangulatos kis piknik volt a fövenyen, ráadásul a sirályok sem voltak annyira pofátlanok, mint előző nap az edinburgh-i parkban. Mivel időközben Aliz is hazaért a munkahelyéről (azért az a "kis" zuhé jó időre a Pavilionsba kényszerített minket), hazafelé már kutyagolnunk sem kellett, mert volt potyafuvarunk. :) Tekintettel az újfent gyülekező fellegekre, e kifejezetten szerencsés fordulat volt így a végére.

Mert ezzel tényleg a végére értünk az egy hétnek: másnap hajnalban már csak a reptérre kellett kijutnunk, hogy indulhassunk hazafelé. Itt még talán illene mesélnem a "kék" jegyes utazás bukatatóiól, meg a kiskapukról, amikkel az ember azért többé-kevésbé biztosíthatja magának, hogy mindenképp felférjen a repülőre, és ne küldjék haza azzal, hogy nincs több hely, de őszintén szólva annyira örülök, hogy végre a beszámoló végére értem, hogy ezeket az apróságokat inkább egy másik alkalomra halasztom. Na, már, ugye, ha megyünk még Írországba. Mert szép nagyon, de most már talán mást is megnéznék. Az sem baj, ha kicsit kevésbé zöld, csak az ember önként meríthesse meg magát a (kicsit melegebb) habokban!