Drótszamáron

Sportosak vagyunk, vagy mi, úgyhogy ennek fényében első közös nyaralásunkat egy biciklitúra keretében ejtettük meg. Az eredeti terv az volt, hogy Imi anyukájától indulva, majd az enyémet is útba ejtve megkerüljük a Balatont, majd az imént említett útvonalon visszatérünk Pápára. Tervnek szép volt, de szerencsére Isten végez. (Lehet, hogy különben velem végzett volna.)

Az egész úgy kezdődött, hogy nem lettek készen időben a biciklik. Ugyanis leadtuk őket a szerelőnél, hogy legalább a fékeket nézze át, mert a túra előtti héten volt pár érdekes megállásom, amikor a szándékomban állónál kicsit közelebbről sikerült megtekintenem egy autót, illetve egy másik biciklist, szóval azt gondoltuk, így mégsem kéne átvágni a Bakonyon. Meg azt is gondoltuk, hogy ez igazán nem egy nagy meló a szerelőnek, és biztos pikk-pakk végez. Aztán mégis tovább tartott, mint amire számítottunk. Hiába, nyáron sok a megrendelés.

Ehhez a kis késedelemhez jött még, hogy nem sikerült felhívni a keszthelyi kollégiumot, ahol egy éjszakát akartunk tölteni, így gyakorlatilag már az induláskor módosítottuk az útvonalunkat, egy huszárvágással kivéve belőle a Balaton nyugati részét, beiktatva helyette egy kellemes kis Tihany-Szántód kompozást. Nem mondanám, hogy különösebben vérzett a szívem.

Az első napi tekerés után meg különösen nem bántam ezt a változtatást. Egy másfél naposra húzódó konyhafestés miatt ugyanis csak délután fél négy felé tudtunk indulni, és (én legalábbis úgy éreztem) tekertünk, mint az őrült, hogy még sötétedés előtt anyuhoz érjünk. Első napnak, csomagokkal, át a Bakonyon ez bőven sok volt.

Bakonyi szerpentin

Persze a másnap sem volt épp egy leányálom. Az első tíz kilométert ugyanis hegynek felfelé kellett leküzdeni, benne egy elég komoly szerpentinnel, ráadásul kifogtuk hozzá a nyár egyik legmelegebb napját. Igaz, hogy Tés és Várpalota között kellemes volt gurulni, de akkor még nem sejtettük, mi vár ránk aznap délután. Mindenesetre Várpalotán beültünk egy étterembe, hogy árnyékban vészeljük át a déli órákat, meg hogy tankoljunk valami könnyűt a folytatáshoz. A kiszolgálás lassúsága miatt tényleg több déli órát is sikerült ott eltölteni, ráadásul a salátájuk hetven százalékban konzervből állt, amit erős túlzásnak éreztem a zöldségszezon közepén, de legalább a leves jó volt. Desszert viszont már nem fért belénk.

Hagymakrémleves - ez jó volt

Folytattuk utunkat a Balaton felé. Nem tudom, miért, de valahogy az a kép élt a fejemben, hogy Berhida után már csak pár kilométer, és csobbanhatunk. Talán ezért is éreztem egyre lélekölőbbnek, ahogy minden egyes domb után csak egy újabb jött, ahelyett, hogy felcsillant volna végre a várva várt víztükör. Ráadásul volt vagy negyven fok meg szikrázó napsütés. Árnyék gyakorlatilag semmi. Órákon keresztül azt éreztem, hogy egy katlanban biciklizünk. Az egyetlen dolog, ami tartotta bennem a lelket, az volt, hogy bevethetem magam a Balcsiba, amint meglátom.

Berhida előtt - itt még barátságosnak tűnt a táj

"Ég a napmelegtől a kopár szik sarja" (szöcskenyáj nem volt)

Távolban a nagy kékség

Aztán, persze, ez sem egészen így alakult. Szerettünk volna egy szabadstrandot találni, mert tényleg csak egy mártózásra gondoltunk, de a part mentén csupa fizetős hely volt. Azt hiszem, Imi érezte, hogy közeleg a hiszti, mert Káptalanfüreden úgy döntött, nem halogatjuk tovább a csobbanást. Ez életmentő volt. Szerintem. (Négeréknek, akik Füreden vártak ránk a vacsorával, bizonyára más lenne erről a véleményük.)

Az első csobbanás (valahol ott vagyok)

A következő nap volt a "laza, kompozós", némi tekeréssel az északi, illetve kicsivel többel a déli parton. Délelőtt kicsit fújt a szél, ezért a tihanyi szabadstrandot kihagytuk, viszont isteni jó fagyit ettünk a mólónál. Évek óta nem kompoztam a Balatonon, talán ezért is gondoltam, hogy hosszú lesz az út Szántódig, aztán jól meglepődtem, amikor pikk-pakk odaértünk.

Napfény, víz... és völgyhíd

Közben az idő is javult picit, úgyhogy a déli parton már nem maradt el a csobbanás, pláne, hogy ingyen volt, és főként pláne, hogy egyre kevésbé bírtuk a meleget. Estére aztán az is kiderült, hogy Imi mennyire nem bírta: az egész vállát elborította a napallergia által okozott kellemetlen, viszkető kiütés. Úgy döntöttünk, mégis két éjszakát töltünk Bogláron, a nagybátyáméknál, hátha enyhülnek közben a tünetek.

Déli parti strand (családias és ingyenes)

Déli parti csobbanás

A "kényszerpihenő" (amit nagyon bántam) alatt hallottuk a híradóban, hogy a tervezett továbbállásunk napján iszonyú nagy vihar várható, ezért úgy döntöttünk, nem kockáztatjuk, hogy későn érjünk anyuhoz. A módosított terv szerint aztán elvonatoztunk Mórra (hát, igen, ezen a ponton már én is úgy éreztem, hogy eléggé megnyestük a sportos kis túlélőtúránkat), hogy mindössze harminc kilométer tekeréssel biztos menedékbe kerüljünk a vihar elől.

Moha és... Bobo

Az egyetlen tényező, amivel elfelejtettünk számolni, az volt, hogy ily módon északról közelítünk majd anyuhoz - onnan, amerről a vihar is jön. Tulajdonképpen borítékolva volt, hogy valahol találkoznunk kell. A "randi" végül Bakonycsernyére esett; hál' Istennek legalább az egyetlen, normális étteremmel rendelkező falura, így egész jó helyen vészeltük át a vihar első három óráját.

Sűrű, sötét fellegek gyülekeztek...

A harmadik óra elteltével, mikor már a desszerteket, sőt, a kávékat is kipróbáltuk az étlapról, és nem maradt kategória, amiből ne kóstoltunk volna meg valamit, úgy ítéltük meg, hogy a vihar csendesedik odakint, így hát tovább indultunk. De az "évszázad vihara" úgy döntött, hogy vele nem lehet packázni, és még a következő falu elérése előtt a nyakunkba szakajtott egy újabb adag jeges zuhanyt. Pillanatok alatt ronggyá áztunk, a folyamatos tekerés ellenére vacogtam a nyeregben, és úgy éreztem, sosem érünk haza. A zuhé közepén (csak hogy teljes legyen az "élvezet") néhány percig még jégdarabok is potyogtak a fejünkre.

Azt hittük, megúsztuk

... de aztán mégsem. :(

Anyunál aztán forró zuhany, némi pálinka és egy váltás száraz ruha várt, így hamar rendbe jöttünk, de másnapra azért "kisírtam" egy újabb vonatos útvonal-módosítást. Ennek azért is örültem különösen, mert a Zirc-Győr vasútvonal hihetetlenül szép, ráadásul alagutak is vannak benne (az egyik oldalon boltíves a kedvencem), hogy azt az "apróságot" már ne is említsem, hogy így átvonatoztunk egy olyan esőfelhőn, ami, ugye, óhatatlanul a nyakunkba szakadt volna, ha bringával megyünk.


Hát, így esett, hogy az eredetileg négyszáz kilométeresre tervezett biciklitúrát kettőnegyvenesre rövidítve, végül csak megérkeztünk Imiékhez. Betoltuk a bicikliket a garázsba, hogy majd egy arra alkalmas napon még áttekerünk velük Pápára, de ez a nap valahogy azóta sem jött el. Nem baj. A bringák megvárnak. Majd ha már a sajogás emléke is elmúlik a hátsó felemből, bizonyára újra nyeregbe pattanunk. :)