Szemetek

Ifjonti éveimben, valamikor az Erzsébet kenyér és a Sió zsemle fénykorában, a várpalotai Pesti Csemege előtt (mely név eredete a feledés örök homályába veszett, tekintettel arra, hogy soha senki nem tudott kielégítő választ adni arra a kérdésre, hogy miért is volt ez a bolt tulajdonképpen pesti) egy tábla díszelgett a következő felirattal: "Nem bántja a szemét a szemét?" Nem tudom, hogy a népnevelő célzatú feliratnak, avagy valami egészen másnak volt-e betudható, de tényleg nem volt annyira a szemetes a környék. Nem úgy, mint most a mienk.

Tény, hogy nem a város legelitebb részén lakunk. Tény, hogy az emberek errefelé (tisztelet a kivételnek) nem feltétlenül igényesek. Sőt, akad köztük néhány igénytelenebb példány is. Tény, hogy az év nagy részében én is csak elrohanok a szanaszét heverő cigisdobozok és chipses zacskók között, de amire ma reggel ébredtem, az már nálam is verte az ingerküszöbömön eddig bizonytalanul imbolygó lécet.

Reggel hatkor, mikor kinéztem az ablakon, hogy integessek Iminek, a fű közepén egy odaborított szemetszsákot láttam. Nem csak úgy egyszerűen oda volt téve, rendesen ki volt borítva, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A tejeszacsik és egyebek között még ott ténfergett a kiszakított fehér zacskó. Nem hittem a szememnek.

Azt már nagyjából megszoktam, hogy a guberálók rendszeresen úgy széttúrják a kukát, hogy aztán a környéket kallódó szemetek „díszítik”, de hogy valaki egy komplett zsákot borítson a fűre, ráadásul a kukától húsz méterre, az több volt a soknál. De reggel hatkor még csak a felháborodásig jutottam.

Tizenegykor, mikor újra kinéztem az ablakon (kicsit elaludtam, na…), a kupac még mindig ott volt. Úgy éreztem, cselekednem kell. Fogtam hát egy üres kukászacsit meg egy pár gumikesztyűt, és nagy erőkkel levonultam. Összeszedtem a kupacot (először azt hittem, egyedül élő férfi szemetét pakolom, mert a szalámis papír mellett csak némi hagymahéj utalt főzésre, de aztán a kezembe akadt egy női betétre emlékeztető tárgy is, továbbá egy borítékdarab, rajta gyerekes nagybetűkkel a „Koni”, illetve a „Peti” szavak, valamint nagy adag lefőzött kávé közepén vagy két tucat cigarettacsikk), aztán gyűjtögettem még egy kicsit a környéken. Próbáltam a fűből a lehető legtöbb szemetet kiszedni, majd a kukák környékén még összeszedni azt, ami nem, vagy csak nagyon-nagyon sokára bomlana le. Néhány arra járó jól megnézett magának; bizonyára azt hitték, hogy társadalmi munkára fogtak. Nem gondolom, hogy sikerült volna népszerűvé tennem a szemétszedést, de ezt kizárólag a befogadóközönség hiányosságának tudom be.

Mikor megtelt a hatvanliteres zsák a kezemben, az egészet kidobtam és hazamentem. A reggeli kupacot leszámítva, aminek hiánya azért üdítő színfolt volt a szememben, nem volt túl feltűnő a változás. Ahogy nyitottam az ajtót, azt számolgattam, hogy ha a lakótelep négy házából mindenki csak évente egyszer szedne tele egy ekkora zsákot szeméttel, mennyire másként festene a környék. Sőt, ha össze kellene szedni, talán egy idő után szét sem szórnák a szemetet. Hogy mindez rózsaszín utópia? Az. De a lepényhal először. Bízzunk hát a reményhalakban!