Kissé zűrösek a napjaim mostanában. Kezdődött azzal, hogy vasárnap, nemzeti ünnepünk tiszteletére, időben (reggel kilenckor vasárnap!) ki kellett rugdalnom magam az ágyból, mert koszorúznunk kellett az osztályommal a városi ünnepségen. A huszonhat magyar gyereknek azoban kb. a fele bejárós, így őket nem kötelezhettem arra, hogy pirosbetűs ünnepen kísértsék a sorsot azzal, hogy buszozni próbálnak, a maradék egy része meg még mindig a „jól megérdemelet” pihenését tölti – hála az influenzának. Maradtak hatan. Szép kis reprezentáció. Biztos, ami biztos, szóltam a négy svédnek is, hogy örömmel vennénk, ha segítenének tömeget képezni, bár úgy éreztem, őket sem rángathatom kötelező jelleggel egy magyar ünnepre, végülis az iskolai műsort már fegyelmezetten végighallgatták pénteken (és összesen két szót értettek meg belőle: a „most”-ot és a „soha”-t a Nemzeti dal-ból). A három lány azért eljött, így, hatalmas, immár kilenc főre duzzadt csapattal vittük a zászlót meg a koszorút.
Azért közben izgultam, hogy mi lesz, ha még ők is kidőlnek hétfőre, mert a cca. kétórás műsor alatt némileg eláztunk, de hál’ istennek senki nem szenvedett maradandó károsodást. Nem úgy szegény fellépők, akik közül egy néptáncos lánynak kiment a bokája (a vizes színpad nagyon tud csúszni), a kórustagok közül meg megnézném, hogy hányan nyomták az ágyat már másnap, mivel két órán keresztül álltak az esőben fedetlenül, gyakorlatilag fél szál semmiben.
Ez volt életem első, itt töltött március 15-je. Két évvel ezelőtt épp síeltünk, tavaly meg már nem is tudom, mit csináltam, mindenesetre most láttam először a helyi ünnepséget. Volt huszárfelvonulás, díszőrség (a „kiabálós” emberük /azt hiszem, itt illene valami rangot írnom, de sajna nem tudok/ ugyan elég erős helyi akcentussal beszélt, amitől némileg mókás lett az egész… de amúgy sem értem, hogy lehet röhögés nélkül kibírni azt a fapofát), zenés-verses összeállítás, városi díszoklevél-kiosztás meg mindenféle nyalánkság, úgyhogy szerintem már alig várta a végét mindenki. Ja, és díszsortűz is volt, amit a lovak feltűnő nyugalommal vettek tudomásul (nem úgy, mint a déli harangszót /az egész hacacáré a ref. templom mellett volt/, aminél kapkodták picit a fejüket – bár az is lehet, hogy csak a harangot túlharsogni próbáló konferansziétól lettek idegesek).
Aztán egyszercsak a koszorúzáson is átestünk végre (bár a főnököm utólag bevallotta, alig tudott leguggolni, hogy kibontsa a szalagot, úgy elgémberedett a nagy ácsorgásban), és mehetett mindenki, ki merre látott. Ahogy oszlott a tömeg, még észrevettem, hogy egy árván maradt koszorú ott szomorkodik az út szélén, de nem értettem, hogy ma már eddig elhozta, miért épp az utolsó tíz méteren adta fel a gazdája…
Hétfőn úgy tűnt, végre leküzdöttük a súlyos influenzás időszakot (melynek „csúcspontján” tizenheten hiányoztak a harmincfős osztályomból), de ma megint beütött a mennykő. (Szörnyű, hogy „ezekkel” mindig történik valami: hol falfehérre sápadva elájulnak, hol hanyattvágódnak a székkel és eszméletlenül terülnek el a padlón, hol csak egy „sima” kétórás hisztiroham kapja el valamelyiket…) Épp a városba készültem, hogy elintézzek ezt-azt, és még időben visszaérjek egy menzai ebédhez a délutáni svéd szülős „szeánsz” előtt, amikor megláttam, hogy az egyik „fiam” falfehéren fetreng a tanári előtti kanapén. Azt mondta, szúr a lapockája alatt, és nem tud mély lélegzetet venni. „Na, szép”- gondoltam – „mellhártya-gyulladás. Ezek szerint két hét is kevés ahhoz, hogy az ember úgy rendesen kiheverje az influenzát.”
Mivel a gyerek mozdulni is alig tudott, vittük a kórházba. A gyerekosztályra (hülye mód ez eszembe nem jutott volna :) ) kellett menni vele, ahol egy kilencvenperces alapos vizsgálat (mellkasröntgen, EKG, keresztanyám térdekalácsa) közölték, hogy szerintük nincs szervi elváltozás, valószínű meghúzódott az izom, vagy idegbecsípődés. Megjegyzem, öt éve ugyanezt mondta nekem is a háziorvos, aztán később kiderült, hogy kihordtam lábon egy mellhártya-gyulladást. Mindenesetre az gyanús, hogy a gyerek remegett, mint a kocsonya, az arcszíne meg tökéletes mimikri lett volna egy frissen meszelt fal előtt. Mondtam neki, ha másnapra nem javul, inkább menjen haza a koleszból, aztán mutassa meg magát egy másik orvosnak is.
Kicsit hosszúra sikerült ez a kis kórházi kitérő, így, ha Anita nem ugrott volna be autós segítségként, nem értem volna vissza a suliba időben, háromra ugyanis bejelentkeztek a svédek. (Még nincs két hete, hogy utoljára itt jártak… kicsit sűrű ez mostanában.) A főnököm, aki az utóbbi időben kissé „göthösen” jár dolgozni egy nem egészen kihevert influenza miatt (meg, ugye, a vasárnapi ázós-fázós koszorúzás neki sem tett jót), roppant taktikus volt, és egy „Elnézést, de nekem fél négy után távoznom kell...” nyitánnyal biztosította azt, hogy még négy előtt felállhattunk az asztaltól.
Úgy érzem, hetek óta ugyanazt a csontot rágjuk ezeken a „szeánszokon”, ami kicsit elkeserítő, viszont érdekes, mennyire kibukik ilyenkor a két nép közötti mentalitásbeli különbség (és azt kell mondjam, a svédeké tetszik jobban). Mi, sajnos, hajlamosak vagyunk az értelmetlen problémázásra, ők meg azt mondják, hogy minek problémát keresni, inkább oldjuk meg azt, ami van. Nem tudom, hosszú távon mi sül ki ebből az egészből, de szeretném, ha legalább ezen a téren tanulnánk tőlük valamit!
Azért közben izgultam, hogy mi lesz, ha még ők is kidőlnek hétfőre, mert a cca. kétórás műsor alatt némileg eláztunk, de hál’ istennek senki nem szenvedett maradandó károsodást. Nem úgy szegény fellépők, akik közül egy néptáncos lánynak kiment a bokája (a vizes színpad nagyon tud csúszni), a kórustagok közül meg megnézném, hogy hányan nyomták az ágyat már másnap, mivel két órán keresztül álltak az esőben fedetlenül, gyakorlatilag fél szál semmiben.
Ez volt életem első, itt töltött március 15-je. Két évvel ezelőtt épp síeltünk, tavaly meg már nem is tudom, mit csináltam, mindenesetre most láttam először a helyi ünnepséget. Volt huszárfelvonulás, díszőrség (a „kiabálós” emberük /azt hiszem, itt illene valami rangot írnom, de sajna nem tudok/ ugyan elég erős helyi akcentussal beszélt, amitől némileg mókás lett az egész… de amúgy sem értem, hogy lehet röhögés nélkül kibírni azt a fapofát), zenés-verses összeállítás, városi díszoklevél-kiosztás meg mindenféle nyalánkság, úgyhogy szerintem már alig várta a végét mindenki. Ja, és díszsortűz is volt, amit a lovak feltűnő nyugalommal vettek tudomásul (nem úgy, mint a déli harangszót /az egész hacacáré a ref. templom mellett volt/, aminél kapkodták picit a fejüket – bár az is lehet, hogy csak a harangot túlharsogni próbáló konferansziétól lettek idegesek).
Aztán egyszercsak a koszorúzáson is átestünk végre (bár a főnököm utólag bevallotta, alig tudott leguggolni, hogy kibontsa a szalagot, úgy elgémberedett a nagy ácsorgásban), és mehetett mindenki, ki merre látott. Ahogy oszlott a tömeg, még észrevettem, hogy egy árván maradt koszorú ott szomorkodik az út szélén, de nem értettem, hogy ma már eddig elhozta, miért épp az utolsó tíz méteren adta fel a gazdája…
Hétfőn úgy tűnt, végre leküzdöttük a súlyos influenzás időszakot (melynek „csúcspontján” tizenheten hiányoztak a harmincfős osztályomból), de ma megint beütött a mennykő. (Szörnyű, hogy „ezekkel” mindig történik valami: hol falfehérre sápadva elájulnak, hol hanyattvágódnak a székkel és eszméletlenül terülnek el a padlón, hol csak egy „sima” kétórás hisztiroham kapja el valamelyiket…) Épp a városba készültem, hogy elintézzek ezt-azt, és még időben visszaérjek egy menzai ebédhez a délutáni svéd szülős „szeánsz” előtt, amikor megláttam, hogy az egyik „fiam” falfehéren fetreng a tanári előtti kanapén. Azt mondta, szúr a lapockája alatt, és nem tud mély lélegzetet venni. „Na, szép”- gondoltam – „mellhártya-gyulladás. Ezek szerint két hét is kevés ahhoz, hogy az ember úgy rendesen kiheverje az influenzát.”
Mivel a gyerek mozdulni is alig tudott, vittük a kórházba. A gyerekosztályra (hülye mód ez eszembe nem jutott volna :) ) kellett menni vele, ahol egy kilencvenperces alapos vizsgálat (mellkasröntgen, EKG, keresztanyám térdekalácsa) közölték, hogy szerintük nincs szervi elváltozás, valószínű meghúzódott az izom, vagy idegbecsípődés. Megjegyzem, öt éve ugyanezt mondta nekem is a háziorvos, aztán később kiderült, hogy kihordtam lábon egy mellhártya-gyulladást. Mindenesetre az gyanús, hogy a gyerek remegett, mint a kocsonya, az arcszíne meg tökéletes mimikri lett volna egy frissen meszelt fal előtt. Mondtam neki, ha másnapra nem javul, inkább menjen haza a koleszból, aztán mutassa meg magát egy másik orvosnak is.
Kicsit hosszúra sikerült ez a kis kórházi kitérő, így, ha Anita nem ugrott volna be autós segítségként, nem értem volna vissza a suliba időben, háromra ugyanis bejelentkeztek a svédek. (Még nincs két hete, hogy utoljára itt jártak… kicsit sűrű ez mostanában.) A főnököm, aki az utóbbi időben kissé „göthösen” jár dolgozni egy nem egészen kihevert influenza miatt (meg, ugye, a vasárnapi ázós-fázós koszorúzás neki sem tett jót), roppant taktikus volt, és egy „Elnézést, de nekem fél négy után távoznom kell...” nyitánnyal biztosította azt, hogy még négy előtt felállhattunk az asztaltól.
Úgy érzem, hetek óta ugyanazt a csontot rágjuk ezeken a „szeánszokon”, ami kicsit elkeserítő, viszont érdekes, mennyire kibukik ilyenkor a két nép közötti mentalitásbeli különbség (és azt kell mondjam, a svédeké tetszik jobban). Mi, sajnos, hajlamosak vagyunk az értelmetlen problémázásra, ők meg azt mondják, hogy minek problémát keresni, inkább oldjuk meg azt, ami van. Nem tudom, hosszú távon mi sül ki ebből az egészből, de szeretném, ha legalább ezen a téren tanulnánk tőlük valamit!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése