Emlékeim szerint gyerekkorom egyik kedvence volt a BarbaPapáról és családjáról szóló rajzfilmsorozat. Bár, ha jobban belegondolok, lehet, hogy a nagy ragaszkodás titka mindössze az volt, hogy a '80-as években még nem volt akkora rajzfilmdömping, mint manapság, és bármilyen rajzolt mesevilág megfelelő volt ahhoz, hogy gyerekek ezrei kuporodjanak a TV elé. Mindenesetre ezt az elméletet támasztja alá az a tény is, hogy ma már halvány fogalmam sincs róla, hogy miről is szóltak a Barba mesék. Az egyetlen emléknyom az ominózus "Hüp-hüp-hüp, Barbatrükk!" felkiáltás, ami után a Barba család bármely (avagy mindegyik) tagja valami egészen új formát öltött.
Ez a momentum viszont elég gyakran eszembe jutott mostanában, amikor Paszuly egy-egy erőteljesebb mocorgása után ránéztem a pocakomra. Szerintem bármelyik Barbával felvehetném a versenyt, legalábbis ami az alakváltoztatást illeti. Az utolsó heteket (napokat? órákat?) töltjük így, ennyire együtt Paszullyal, és mivel már nem lehet annyira kényelmes odabent, őkegyelme megtalálta a módját, hogy azért szorítson még némi helyet egy-egy kéznek, lábnak, popónak. Újabban (többek között) Dudorkának hívom...
Egyébként az első NST vizsgálaton még az asszisztensnőt is sikerült félrevezetnie, mert amint kényelmesen elterpeszkedtem a félig döntött fotelben, megjelent egy elég méretes gombóc a gyomrom felett, amit a hölgy kedvesen megsimogatott egy "Jaj, itt a buksija!" ujjongás kíséretében. Aztán kissé lehervadt a mosolya, amikor elárultam neki, hogy épp Paszuly hátsó felét simogatja... De azért a hölgy kedves maradt továbbra is, kaptunk még egy simit, ezúttal a következővel körítve: "Milyen csontos feneke van! Fel kéne ám még ide szedni valamit!" Nem akartam neki elárulni, hogy hónapok óta azt mondogatom a gyereknek, hogy ha lehet, 3 kg körüli súllyal jöjjön a világra - mindkettőnk érdekében. Persze, tudom, ez nem kívánságműsor.
Viszont a pocak egyre lehetetlenebb fazonjai már másnak is feltűnnek. A múlt héten, a szülésre felkészítő tanfolyamon mondta egy ismerős, hogy előadás közben néha oda-odapillantott a hasamra, mert nem hitt a szemének, hogy micsoda hullámzást csapunk mi ott. Persze, félidős terhesen még én sem gondoltam volna, hogy mi lesz, de idővel a kedves ismerős is megtudja majd. :) A tesóm is őszinte lelkesedéssel fogad minden látványos megmozdulást, mi meg próbáljuk néha fotókon megörökíteni az akciók végeredményét. (Csak azt sajnálom, hogy a nagy mocorgásokkor persze sosincs kéznél olyan gép, ami videofelvételre is képes.) Tegnap este Imit is elkapta a gépszíj, és rohant a fényképezőgépért, amikor meglátta a hasamat, mivel állítása szerint "annyira durva" még sosem volt a látvány. Az egyetlen, ami az én jókedvemet néha rontja ilyenkor az, hogy úgy tűnik, bármikor, bárhol és bármelyik testrészével dudorodik ki Paszuly, valahogy mintha mindig a hólyagomon támasztaná ki magát ehhez a feladathoz. Hiába, na, valamiért mégiscsak terhességnek (is) hívják ezt az időszakot.
Ettől függetlenül tényleg nagyon sajnálom, hogy már nem tart soká. Furcsa dolog ez a babavárás. Egyrészt alig várja az ember, hogy megláthassa, kézbe vehesse a gyermekét, másrészt viszont a nagy várakozást átjárja a szomorúság, hogy egy nagyon különleges korszak véget ér. Persze, azért vannak módszerek, amik jobb kedvre deríthetnek: a barátokkal, vagy a családdal töltött idő, a jóga, a csokievés... na és persze a babaholmi-vásárlás. Különösen, ha az ember megtalálja a megfelelő ruhadarabot...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése