-He? - kb. ez volt a (roppant intelligens és udvarias) válaszom.
-Feküdjön, ne keljen fel, legfeljebb, ha WC-re megy.
Aha. Tehát "lapítani" annyit tesz, mint "feküdni". Azt hiszem, ez lehetett az első értelmes gondolatom azóta, hogy a két tesóm hajnali kettő felé beszáguldott velem a kórházba, miután bőgve riasztottam őket telefonon, hogy ömlik belőlem a vér és nem tudom, mit csináljak. Imi épp nem volt itthon, mert a szokásos november közepi "Beszéljük meg egy pofa sor mellett a karácsonyi ügyeleti beosztást" című programon vett részt Győrben aznap este. Belőlem meg, a vér mellett, akkor már a könny is patakzott, és dermedten gondoltam arra, hogy elveszítettük Paszulyt.
Csak egy bő hónapja tudtuk, hogy növekedett a családi létszám, pedig ő már augusztus vége óta lapított a pocakomban (a szó leghagyományosabb értelmében), de két hónapig eszembe sem jutott, hogy egy esetleges terhességgel kapcsoljam össze a havi ciklusom teljes felborulását. Dolgoztam, rohangáltam Pécsre, az egyetemre, és különben is a pajzsmirigyemre kapott gyógyszer dózisának duplázására fogtam az egész hülye pecsételgetést. Na jó, egyszer, még szeptemberben megkísértett a gondolat, de miután a gyorsteszt negatív lett, letettem az egész baba ügyről. Így, utólag belegondolva, tulajdonképpen sokszor véreztem már az első két hónapban is, de elmondhatatlanul más mindezt úgy megélni, amikor már azért a benti pici életért aggódik az ember. Hogy a vérmennyiségről már ne is beszéljünk. Elnézést a naturális részletekért, de némi pecsételgetés semmi ahhoz képest, amikor az ember lánya egy "Úristen, bepisiltem!" gondolattal pattan ki legédesebb álmából a mellékhelyiségbe, aztán csak nézi döbbenten az alatta terpeszkedő nagy, vörös foltot.
A kórházban, a vizsgálatok után közölték, hogy bent tartanak. Alizék felhozták a kocsiból a hirtelen egy táskába dobált cuccaimat és az ügyeletes nővér bevezetett a sötét kórterembe, az ágyamhoz. Kábán bújtam be a takaró alá, próbálván nyugalmat találni a sebtében rám adott kincstári hálóing vásznának kellemesen steril-tiszta illatában. Nehezen aludtam el újra, mert folyamatosan kísértett a gondolat, hogy esetleg újra arra ébredek majd.
Valahogy azért mégis sikerülhetett álomba merülnöm, mert hirtelen egy hangos "Jó reggelt!"-re riadtam. Lázmérőzés. Nézem az órát: hajnali öt. Ezek nem normálisak. Épeszű ember ilyenkor alszik. Persze, mivel születésem óta nem voltam kórházban, sejtelmem sem volt az ottani rutinról. Eleinte iszonyú idegesítő, de hosszú távon azért meg lehet szokni.
Kórházi menetrend. 5 óra: lázmérés, majd kómás visszaalvás. 5.45: ajtó kivágódik, éjszakai és nappali váltás együtt toporog a bevilágító háttérfényben; infó átadása a betegek állapotáról. Ajtó becsuk, beájulás. 6.15: ajtó kivágódik, villany fel, vérnyomásmérés. Villany marad, ajtó becsuk, kóma. 6.30: ajtó ki, nővér be, gyógyszeres dobozok el, rövid szünet, majd nővér+dobozok+pirulák vissza. Némi mozgolódás a szobában a mellékhelyiség irányába, részemről újabb kóma. 7.15: ajtó ki, ablak kitár, takarítónő végigpacsmatolja a padlót valami büdös lével, közben gondosan kikerülve a sarokban lapító porcicákat. Néni el, mi meg kuporgunk az elárasztott szobában az ágyainkban, mintha tutajok lennének az óceán közepén. 7.30: vizit. Doki: "Mi ez a víz itt?" Rémült válasz: "A takarítónő épp most mosott fel..." Gyilkos pillantás, majd gyors végigtrappolás a szobán, a "Jól van? Jól van." mantra ismételgetésével minden ágynál. Vizit el, mi pedig bámuljuk a mocskos cipőnyomokat a padlón. Némi száradás után kísérletet teszek a WC megközelítésére. Odabent, persze, még mindig árvíz. Hurrá. Irány a kávéautomata, ami háromból két esetben nem működik. Túra a földszintre, a sürgősségis géphez, ahol rendszeresen nagy sikert aratok a tangapapucsomban meg a fürdőköpenyemben. Mire visszaérek a szobába, már ott a reggeli: egy szelet fehér kenyér, egy szelet felvágott és egy bögre tejeskávénak titulált borzadály. Igazán örvendetes, hogy a dokik időnként kitüntetett figyelmet fordítanak a betegek vécézési szokásainak, de ha a kórházi koszton múlna, és nem kapnám kintről a rendszeres zöldség- és gyümölcsszállítmányokat, már biztos valami spanyol inkvizíciós eszköz nyújtotta "örömöket" élvezhetném ez ügyben. Mindegy, a reggelis tálcák amúgy is csak cca. tíz percet tartózkodnak a szobában, mivel aki nem eszik elég gyorsan és viszi ki időben a tálalóra, az elől a nővérek rángatják el az egész hóbelevancot. Még nincs kilenc óra, és a nap legmozgalmasabb része véget is ért. Következik az egész napos punnyadás.
Öt hetet töltöttem kórházban, ahol gyakorlatilag semmit nem csináltak velem, csak feküdtem naphosszat az ágyban. (Igaz, közben megtanultam háton fekve kötni, tehát nem mondhatom, hogy semmi pozitív folyománya nem volt a dolognak.) Az első alkalommal jól rám ijesztett a főorvos (bőgtem is miatta pár órát), amikor közölte, hogy ez az egyetlen módja, hogy elkerüljek egy esetleges újabb vérzést, ami a babát is magával viheti. Hetente egyszer vizsgált az éppen aktuális ügyeletes orvos, és mindig bekerült a leletembe, hogy a méhemben levő hematoma milyen ütemben zsugorodott. Mivel azt mondták, Paszuly jól van, igyekeztem elhessegetni magamtól azt a gonosz kis gondolatot, hogy nem ugyanazt a foltot mutogatják nekem az ultrahangon, amit a főorvos az elején hematomának nézett. Végül is én csak egy laikus vagyok, ők meg, ugye, a szakemberek...
Az utolsó hét volt a legborzasztóbb, mivel a 18. heti vérvizsgálat rossz eredményt hozott Down-szindrómára. Hiába nyugtatgattak azzal, hogy ez egy elavult vizsgálat, és bízzak a 12. heti tesztek jó eredményében, mivel közben rájöttem (passziváltam az egyetemen, így a törikönyvek helyett immáron a babás-mamás tudnivalókat bújtam), hogy az akkori ultrahangot enyhén szólva felületesen kezelték. Pl. szó sem volt a leletemben arról, hogy látott-e orrcsontot a doktornő. Egyáltalán nem voltam nyugodt. Sőt.
Az érveim, hogy genetikai vizsgálat miatt szeretnék elmenni a kórházból (mivel náluk ehhez nincs felszerelés) úgy pattogtak le az összes orvosról, mint a gumilabda. A végén már sírva könyörögtem a főorvosnak is, de azért csak bent tartottak még egy hétig. Ha nem jött volna a karácsony, szerintem még mindig az osztályon dekkolnék.
Hihetetlen érzés volt öt hét után újra a szabad levegőn sétálni. Kezdem sejteni, mit éreznek a börtönből szabadulók. Igaz, a ragyogó napsütés ellenére séta nem volt sok (nem is bírtam volna, ennyi fekvés után), csak a kocsiig mentünk, mégis úgy éreztem, ez volt életem legszebb karácsonyi ajándéka.
Mivel az utolsó ultrahangnál nyilvánvalóvá vált számomra, hogy tényleg két különböző foltot néztek a dokik hematomának, végleg megrendült a bizalmam a helyi kórházban, ezért még az autóból felhívtam a kiszemelt új nőgyógyászomat, aki a szomszédos megye bababarát szülészetének az egyik orvosa. Amúgy is azt terveztük, hogy inkább ott szülnék, és bíztam benne, hogy nem lesz gond a váltással. Az új doki a két ünnep között fogadott először; azóta hozzá járok. Normálisnak tűnik, és másoktól is csupa jót hallottam róla. December végén Pesten is voltunk magzati szívultrahangon (állítólag jó eséllyel szűri a Down-kórt, és megúsztam a hasbaszúrást, ami a magzatvíz-vizsgálat velejárója), ahol a doktornő azt mondta, minden rendben van ezzel a kisfiúval, szóval bizakodunk. Paszuly azóta virgonc kis pocaklakó lett, aki időnként nem hagyja aludni az anyukáját. Igaz, az említett anyuka ezt valójában sosem bánja, mert ilyenkor érzi, hogy minden rendben van odabent.
-Feküdjön, ne keljen fel, legfeljebb, ha WC-re megy.
Aha. Tehát "lapítani" annyit tesz, mint "feküdni". Azt hiszem, ez lehetett az első értelmes gondolatom azóta, hogy a két tesóm hajnali kettő felé beszáguldott velem a kórházba, miután bőgve riasztottam őket telefonon, hogy ömlik belőlem a vér és nem tudom, mit csináljak. Imi épp nem volt itthon, mert a szokásos november közepi "Beszéljük meg egy pofa sor mellett a karácsonyi ügyeleti beosztást" című programon vett részt Győrben aznap este. Belőlem meg, a vér mellett, akkor már a könny is patakzott, és dermedten gondoltam arra, hogy elveszítettük Paszulyt.
12 hetesen, ufóként
Csak egy bő hónapja tudtuk, hogy növekedett a családi létszám, pedig ő már augusztus vége óta lapított a pocakomban (a szó leghagyományosabb értelmében), de két hónapig eszembe sem jutott, hogy egy esetleges terhességgel kapcsoljam össze a havi ciklusom teljes felborulását. Dolgoztam, rohangáltam Pécsre, az egyetemre, és különben is a pajzsmirigyemre kapott gyógyszer dózisának duplázására fogtam az egész hülye pecsételgetést. Na jó, egyszer, még szeptemberben megkísértett a gondolat, de miután a gyorsteszt negatív lett, letettem az egész baba ügyről. Így, utólag belegondolva, tulajdonképpen sokszor véreztem már az első két hónapban is, de elmondhatatlanul más mindezt úgy megélni, amikor már azért a benti pici életért aggódik az ember. Hogy a vérmennyiségről már ne is beszéljünk. Elnézést a naturális részletekért, de némi pecsételgetés semmi ahhoz képest, amikor az ember lánya egy "Úristen, bepisiltem!" gondolattal pattan ki legédesebb álmából a mellékhelyiségbe, aztán csak nézi döbbenten az alatta terpeszkedő nagy, vörös foltot.
A kórházban, a vizsgálatok után közölték, hogy bent tartanak. Alizék felhozták a kocsiból a hirtelen egy táskába dobált cuccaimat és az ügyeletes nővér bevezetett a sötét kórterembe, az ágyamhoz. Kábán bújtam be a takaró alá, próbálván nyugalmat találni a sebtében rám adott kincstári hálóing vásznának kellemesen steril-tiszta illatában. Nehezen aludtam el újra, mert folyamatosan kísértett a gondolat, hogy esetleg újra arra ébredek majd.
Valahogy azért mégis sikerülhetett álomba merülnöm, mert hirtelen egy hangos "Jó reggelt!"-re riadtam. Lázmérőzés. Nézem az órát: hajnali öt. Ezek nem normálisak. Épeszű ember ilyenkor alszik. Persze, mivel születésem óta nem voltam kórházban, sejtelmem sem volt az ottani rutinról. Eleinte iszonyú idegesítő, de hosszú távon azért meg lehet szokni.
Kórházi menetrend. 5 óra: lázmérés, majd kómás visszaalvás. 5.45: ajtó kivágódik, éjszakai és nappali váltás együtt toporog a bevilágító háttérfényben; infó átadása a betegek állapotáról. Ajtó becsuk, beájulás. 6.15: ajtó kivágódik, villany fel, vérnyomásmérés. Villany marad, ajtó becsuk, kóma. 6.30: ajtó ki, nővér be, gyógyszeres dobozok el, rövid szünet, majd nővér+dobozok+pirulák vissza. Némi mozgolódás a szobában a mellékhelyiség irányába, részemről újabb kóma. 7.15: ajtó ki, ablak kitár, takarítónő végigpacsmatolja a padlót valami büdös lével, közben gondosan kikerülve a sarokban lapító porcicákat. Néni el, mi meg kuporgunk az elárasztott szobában az ágyainkban, mintha tutajok lennének az óceán közepén. 7.30: vizit. Doki: "Mi ez a víz itt?" Rémült válasz: "A takarítónő épp most mosott fel..." Gyilkos pillantás, majd gyors végigtrappolás a szobán, a "Jól van? Jól van." mantra ismételgetésével minden ágynál. Vizit el, mi pedig bámuljuk a mocskos cipőnyomokat a padlón. Némi száradás után kísérletet teszek a WC megközelítésére. Odabent, persze, még mindig árvíz. Hurrá. Irány a kávéautomata, ami háromból két esetben nem működik. Túra a földszintre, a sürgősségis géphez, ahol rendszeresen nagy sikert aratok a tangapapucsomban meg a fürdőköpenyemben. Mire visszaérek a szobába, már ott a reggeli: egy szelet fehér kenyér, egy szelet felvágott és egy bögre tejeskávénak titulált borzadály. Igazán örvendetes, hogy a dokik időnként kitüntetett figyelmet fordítanak a betegek vécézési szokásainak, de ha a kórházi koszton múlna, és nem kapnám kintről a rendszeres zöldség- és gyümölcsszállítmányokat, már biztos valami spanyol inkvizíciós eszköz nyújtotta "örömöket" élvezhetném ez ügyben. Mindegy, a reggelis tálcák amúgy is csak cca. tíz percet tartózkodnak a szobában, mivel aki nem eszik elég gyorsan és viszi ki időben a tálalóra, az elől a nővérek rángatják el az egész hóbelevancot. Még nincs kilenc óra, és a nap legmozgalmasabb része véget is ért. Következik az egész napos punnyadás.
Öt hetet töltöttem kórházban, ahol gyakorlatilag semmit nem csináltak velem, csak feküdtem naphosszat az ágyban. (Igaz, közben megtanultam háton fekve kötni, tehát nem mondhatom, hogy semmi pozitív folyománya nem volt a dolognak.) Az első alkalommal jól rám ijesztett a főorvos (bőgtem is miatta pár órát), amikor közölte, hogy ez az egyetlen módja, hogy elkerüljek egy esetleges újabb vérzést, ami a babát is magával viheti. Hetente egyszer vizsgált az éppen aktuális ügyeletes orvos, és mindig bekerült a leletembe, hogy a méhemben levő hematoma milyen ütemben zsugorodott. Mivel azt mondták, Paszuly jól van, igyekeztem elhessegetni magamtól azt a gonosz kis gondolatot, hogy nem ugyanazt a foltot mutogatják nekem az ultrahangon, amit a főorvos az elején hematomának nézett. Végül is én csak egy laikus vagyok, ők meg, ugye, a szakemberek...
Aki ezalatt békésen heverészett a méhlepényen...
Az utolsó hét volt a legborzasztóbb, mivel a 18. heti vérvizsgálat rossz eredményt hozott Down-szindrómára. Hiába nyugtatgattak azzal, hogy ez egy elavult vizsgálat, és bízzak a 12. heti tesztek jó eredményében, mivel közben rájöttem (passziváltam az egyetemen, így a törikönyvek helyett immáron a babás-mamás tudnivalókat bújtam), hogy az akkori ultrahangot enyhén szólva felületesen kezelték. Pl. szó sem volt a leletemben arról, hogy látott-e orrcsontot a doktornő. Egyáltalán nem voltam nyugodt. Sőt.
Az érveim, hogy genetikai vizsgálat miatt szeretnék elmenni a kórházból (mivel náluk ehhez nincs felszerelés) úgy pattogtak le az összes orvosról, mint a gumilabda. A végén már sírva könyörögtem a főorvosnak is, de azért csak bent tartottak még egy hétig. Ha nem jött volna a karácsony, szerintem még mindig az osztályon dekkolnék.
Hihetetlen érzés volt öt hét után újra a szabad levegőn sétálni. Kezdem sejteni, mit éreznek a börtönből szabadulók. Igaz, a ragyogó napsütés ellenére séta nem volt sok (nem is bírtam volna, ennyi fekvés után), csak a kocsiig mentünk, mégis úgy éreztem, ez volt életem legszebb karácsonyi ajándéka.
Mivel az utolsó ultrahangnál nyilvánvalóvá vált számomra, hogy tényleg két különböző foltot néztek a dokik hematomának, végleg megrendült a bizalmam a helyi kórházban, ezért még az autóból felhívtam a kiszemelt új nőgyógyászomat, aki a szomszédos megye bababarát szülészetének az egyik orvosa. Amúgy is azt terveztük, hogy inkább ott szülnék, és bíztam benne, hogy nem lesz gond a váltással. Az új doki a két ünnep között fogadott először; azóta hozzá járok. Normálisnak tűnik, és másoktól is csupa jót hallottam róla. December végén Pesten is voltunk magzati szívultrahangon (állítólag jó eséllyel szűri a Down-kórt, és megúsztam a hasbaszúrást, ami a magzatvíz-vizsgálat velejárója), ahol a doktornő azt mondta, minden rendben van ezzel a kisfiúval, szóval bizakodunk. Paszuly azóta virgonc kis pocaklakó lett, aki időnként nem hagyja aludni az anyukáját. Igaz, az említett anyuka ezt valójában sosem bánja, mert ilyenkor érzi, hogy minden rendben van odabent.
Profilkép - még mindig hanyatt, szundi közben.
Bár elsőre úgy tűnik, azért nem manga szemű a gyerek. :)
Bár elsőre úgy tűnik, azért nem manga szemű a gyerek. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése