A mostani a látogatások hete volt. Kezdődött azzal, hogy a főnököm bejelentkezett hozzám órát látogatni. Szerencsére a saját osztályomat választotta, akik elég lelkesek, ámde rendesek is egyben; jobbat talán nem is lehetne kívánni, ha már egyszer megnézik, hogy hogy tart órát az ember. Nem is volt semmi gond; azt hiszem, jó benyomást keltettünk. :)
Szerdán aztán én látogattam: Budapestre mentünk néhány kollégával, hogy megnézzünk egy kéttannyelvű általános iskolát. Szokatlan, de összességében jó élmény volt. Nagyon látványos órákat láttunk (igazán kitettek magukért az ottaniak), és az egész légkör hihetetlenül barátságos volt. Nem is emlékszem, mikor voltam utoljára ilyen töpörtyűk között, de jól éreztem magam a nyüzsiben. Az alsósok folyosóin cérnavékony kis hangocskák köszöntek mindenütt, még akkor is, ha épp helyi kísérő nélkül trappoltam egyik óráról a másikra, és a felsősök is segítőkészek és aranyosak voltak. Öt, fővárosi közoktatásban töltött évvel a hátam mögött (tudom, hülyén hangzik, és tényleg nem szeretnék általánosítani - elnézést is mindenkitől) az a fura érzésem támadt, mintha egy vidéki iskolában lennék.
Hosszú és fárasztó nap volt, de azt hiszem, összességében megérte. Már csak azért is, mert megismertem újabb két, a városunkban lakó amerikait (az egyik helyi általános iskolában tanítanak), akikkel az egész utat végigbeszélgettem. Igaz, az első pár percben nagyon kellett fülelnem, hogy megértsem Jack akcentusát, de aztán "ráállt" a fülem és onnantól kezdve nem volt gond. Kicsit sajnálom őket, mert úgy tűnt, eléggé elzárva élnek itt, Magyarországon. Azt hiszem, kellene valami fórum az itt lakó külföldieknek, ahol megismerhetnék egymást, de még nem gondoltam át, hogy is lehetne nekik segíteni.
A hét (talán) utolsó, de annál látványosabb látogatása csütörtökre esett. Hétfőn tudtam meg, egy "szupertitkos" megbeszélésen, hogy "nagyon fontos" vendégeket várunk a suliba. Elkérték az adataimat, majd a lelkemre kötötték, hogy senkinek se beszéljek a látogatás mibenlétéről. Mondanom sem kell, már másnap, a pesti kirándulás alatt kiderült, hogy azért van, aki tud róla, majd a vendégek érkezése előtt kb. egy órával nyilvánvalóvá vált, hogy még a takarítók is tisztában vannak vele, hogy miről van szó. Tudatlanságban talán csak az a néhány kolléga maradt, akiknek az óráira meglepetésszerűen benyitottunk.
Mert a vendégek, bizony, látni akarták, hogy hol tanulnak a "gyerekeik". Tudni akarta a nagykövet, a katonai főparancsnok, meg még az a vagy húsz másik ember is, aki a kíséretükben tartózkodott. Ahogy vezettük őket végig az iskolán, egyszercsak azon kaptam magam, hogy tolmácsolok - bár utólag mindenki azt állította, hogy ez volt a legjobb megoldás. Már hogy egy helyi beszéljen angolul is... bár én, személy szerint, nem látom a különbséget.
A látogatás utolsó tíz percében aztán elragadta a vendégeket a helyi média, előkerült a hivatalos tolmács, én pedig kellemesen elcseverésztem a kíséret egyik fess, fiatal tagjával. :) Mesélte, hogy nemrég az Egyesült Arab Emírségekben járt a főparancsnokkal (aki egyébként fél év múlva az Unió katonai főfejese lesz), majd, legnagyobb meglepetésemre, előkaptt egy kis digitális gépet a zsebéből, és a kijelzőn megmutatta, milyen képeket készített a pálma alakú mesterséges szigetről. Ugyan kissé furcsállottam, amikor elcsodálkozott azon, hogy hallottam már a "Pálmáról" és a "Földről" is, de esetleges előítéletét a kelet-európai népek pusztai tudatlanságáról betudtam annak, hogy náluk, ott fenn, északon, bizonyára nincs TV. :)
Azt hiszem, mindenki megkönnyebbült, amikor végre kitereltük a vendégeket a főbejáraton. Eva, a svéd tanárnő szívéről jól hallható robajjal esett le az a bizonyos kő, amikor a vendégek kitessékelése után mentünk felfelé a lépcsőn, és (északiakhoz mérve meglehetősen szokatlan módon) a vállamat megszorongatva közölte, hogy mennyire örült, hogy én tolmácsoltam.
Azért, összességében, nem volt rossz élmény, de kissé aggódva várom a jövő évet. Vajon az egyre több országból érkező külföldi diák miatt hányszor kell majd még végigcsinálni ezt a hacacárét?
Szerdán aztán én látogattam: Budapestre mentünk néhány kollégával, hogy megnézzünk egy kéttannyelvű általános iskolát. Szokatlan, de összességében jó élmény volt. Nagyon látványos órákat láttunk (igazán kitettek magukért az ottaniak), és az egész légkör hihetetlenül barátságos volt. Nem is emlékszem, mikor voltam utoljára ilyen töpörtyűk között, de jól éreztem magam a nyüzsiben. Az alsósok folyosóin cérnavékony kis hangocskák köszöntek mindenütt, még akkor is, ha épp helyi kísérő nélkül trappoltam egyik óráról a másikra, és a felsősök is segítőkészek és aranyosak voltak. Öt, fővárosi közoktatásban töltött évvel a hátam mögött (tudom, hülyén hangzik, és tényleg nem szeretnék általánosítani - elnézést is mindenkitől) az a fura érzésem támadt, mintha egy vidéki iskolában lennék.
Hosszú és fárasztó nap volt, de azt hiszem, összességében megérte. Már csak azért is, mert megismertem újabb két, a városunkban lakó amerikait (az egyik helyi általános iskolában tanítanak), akikkel az egész utat végigbeszélgettem. Igaz, az első pár percben nagyon kellett fülelnem, hogy megértsem Jack akcentusát, de aztán "ráállt" a fülem és onnantól kezdve nem volt gond. Kicsit sajnálom őket, mert úgy tűnt, eléggé elzárva élnek itt, Magyarországon. Azt hiszem, kellene valami fórum az itt lakó külföldieknek, ahol megismerhetnék egymást, de még nem gondoltam át, hogy is lehetne nekik segíteni.
A hét (talán) utolsó, de annál látványosabb látogatása csütörtökre esett. Hétfőn tudtam meg, egy "szupertitkos" megbeszélésen, hogy "nagyon fontos" vendégeket várunk a suliba. Elkérték az adataimat, majd a lelkemre kötötték, hogy senkinek se beszéljek a látogatás mibenlétéről. Mondanom sem kell, már másnap, a pesti kirándulás alatt kiderült, hogy azért van, aki tud róla, majd a vendégek érkezése előtt kb. egy órával nyilvánvalóvá vált, hogy még a takarítók is tisztában vannak vele, hogy miről van szó. Tudatlanságban talán csak az a néhány kolléga maradt, akiknek az óráira meglepetésszerűen benyitottunk.
Mert a vendégek, bizony, látni akarták, hogy hol tanulnak a "gyerekeik". Tudni akarta a nagykövet, a katonai főparancsnok, meg még az a vagy húsz másik ember is, aki a kíséretükben tartózkodott. Ahogy vezettük őket végig az iskolán, egyszercsak azon kaptam magam, hogy tolmácsolok - bár utólag mindenki azt állította, hogy ez volt a legjobb megoldás. Már hogy egy helyi beszéljen angolul is... bár én, személy szerint, nem látom a különbséget.
A látogatás utolsó tíz percében aztán elragadta a vendégeket a helyi média, előkerült a hivatalos tolmács, én pedig kellemesen elcseverésztem a kíséret egyik fess, fiatal tagjával. :) Mesélte, hogy nemrég az Egyesült Arab Emírségekben járt a főparancsnokkal (aki egyébként fél év múlva az Unió katonai főfejese lesz), majd, legnagyobb meglepetésemre, előkaptt egy kis digitális gépet a zsebéből, és a kijelzőn megmutatta, milyen képeket készített a pálma alakú mesterséges szigetről. Ugyan kissé furcsállottam, amikor elcsodálkozott azon, hogy hallottam már a "Pálmáról" és a "Földről" is, de esetleges előítéletét a kelet-európai népek pusztai tudatlanságáról betudtam annak, hogy náluk, ott fenn, északon, bizonyára nincs TV. :)
Azt hiszem, mindenki megkönnyebbült, amikor végre kitereltük a vendégeket a főbejáraton. Eva, a svéd tanárnő szívéről jól hallható robajjal esett le az a bizonyos kő, amikor a vendégek kitessékelése után mentünk felfelé a lépcsőn, és (északiakhoz mérve meglehetősen szokatlan módon) a vállamat megszorongatva közölte, hogy mennyire örült, hogy én tolmácsoltam.
Azért, összességében, nem volt rossz élmény, de kissé aggódva várom a jövő évet. Vajon az egyre több országból érkező külföldi diák miatt hányszor kell majd még végigcsinálni ezt a hacacárét?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése