Hosszú hónapok óta először tekertem le az ablakot vezetés közben, és élveztem, ahogy befúj rajta a tavaszi(as) szél. Átmenetileg még azon is elfelejtettem bánkódni, hogy a hirtelen jött szép idő miatt ismét ugrott az eplényi síelésem. Fiatalos lendületem a második faluig tartott (nem tudom, mekkora szintkülönbséget gyűrtem le közben, de valahogy az az érzésem, hogy semennyit), ahol is szembetalálkoztam az első összelottyant hókupaccal. Aztán a lottyanásból rövidesen loccsanás lett, akkora vízátfolyásra futottam rá vagy két kilométerrel arrébb.
A helyzet az erdei szakaszon sem lett rózsásabb. Sőt. Az addig csak a hírekből hallott kidőlt fák a valóságban igazán elkeserítő látványt nyújtottak Bakonybél előtt. Tényleg annyira felázott ugyanis a talaj, hogy a fák gyökerestől fordultak ki a helyükből. A Gerence medre pedig úgy tele volt tejeskávészerű, hömpölygő vízzel, hogy az ember hirtelen megértette, hogy is lehetett anno belefulladni a Csele-patakba.
Kíváncsi voltam, mennyit változott a Gaja az olvadás hatására, ezért szombaton újabb túrát tettünk a Rómaihoz. Igaz, nem mertünk a gyalogösvényen menni, részben, mert iszonyú csúszós volt a talaj, részben pedig, mert ha az ember előtt tíz méterrel zuhant már le váratlanul korhadt fa (igaz, akkor szél volt, és a fát már tényleg csak a szentlélek tartotta), akkor nem vigéckedik annyira az erdőben.
A kocsiutat választottuk tehát, s így lehetőségünk nyílt szemrevételezni a polgári engedetlenség újabb helyi példáját. A két, egymással szomszédos falut ugyanis egy olyan út köti össze, ami hivatalosan erdészeti tulajdonban van, állandó konfliktusforrást teremtve a falu és a favágók között. A falusiak ugyanis használnák az utat (hiszen „amióta világ a világ” erre közlekedtek, nem a húszkilométeres kerülőúton), az erdészet viszont ezt nem hagyná. Volt már behajtani tilos tábla (leverték), felirat hatalmas betűkkel az aszfalton (összemázolták), nemrég pedig, mintegy karácsonyi ajándékul, felkerült egy sorompó. Nos, ez sem húzta sokáig. Igaz, az örömteli eseményre (már hogy újra szabad az út Tés felé) némi árnyékot vetett az a tény, hogy a lelkes önkéntesek a patakmederbe dobták a lefűrészelt sorompórudat.
Döbbenet, mennyit változott a Gaja három hét alatt. A múltkori hideg, csendes mozdulatlanságot szó szerint elmosta a dübörgő áradat. A java pedig már levonult, mire odaértünk, legalábbis az egész magasra felmosott hordalék és a legváratlanabb helyeken heverő uszadékfa-kupacok erre engedtek következtetni.
Azért szép volt, csak nem kellett volna annyira közel mennem, hogy térdig összefröcsköljön a víz.
Vasárnapra erőteljes lehűlést jósoltak, ami oly mértékben bejött a meteorológusoknak, hogy már szombat este is csak azért dugtam ki az orrom a házból, mert nem akartam elhinni, hogy a kinti nagy világosságot tényleg csak a (majdnem) telihold okozta. Ma aztán olyan hideg, vizes reggelre ébredtem, hogy azt bármelyik novemberi nap megirigyelhette volna. A hazaút zuhogó esőben telt, Akli és Bakonybél között erőteljes havas esővel, illetve havazással. Azóta sem lett vidámabb az idő; esik vigasztalanul.
Anyu telefonált kora este. Náluk megint havazik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése