Hétvégén villámlátogatást tettem anyunál, mivel a szombaton kettőig tartó tanfolyam csak kora délutáni indulást tett lehetővé. Cserébe viszont kaptam olyan ragyogó napsütést az útra, hogy kívánni sem lehetett volna szebbet. Bakonybél-Somhegy környékén csak úgy szikrázott az erdő a zúzmarában.
Erre a hétvégére időzítette a látogatást az unokaöcsém is, aki - bár hivatalosan egy generációnyi különbség van köztünk (az unokatesóm fia) - csak pár hónappal fiatalabb nálam. Megrögzött természetjáró és fotóbolond, így hát adva volt a társaság egy rövid túrához a szívemhez legközelebb álló :) vízeséshez.
Erre a hétvégére időzítette a látogatást az unokaöcsém is, aki - bár hivatalosan egy generációnyi különbség van köztünk (az unokatesóm fia) - csak pár hónappal fiatalabb nálam. Megrögzött természetjáró és fotóbolond, így hát adva volt a társaság egy rövid túrához a szívemhez legközelebb álló :) vízeséshez.
Nem is tudom, mikor láttam utoljára teljesen befagyva a Gaját. Talán gyerekkoromban, amikor csúszkálás közben rendszeresen szakadtunk bele a jeges vízbe, és, bizony, nem egyszer előfordult, hogy tesóm száraz zoknijában mentem haza.
Idén, hála az elmúlt hetekben uralkodó tartós fagynak, nem csak a lassabban folyó részek, de még a több méteres vízesés is befagyott. Mivel a látvány felülről nem volt annyira jól fényképezhető, testi épségünk kockáztatásával, hatalmas esések, csúszkálások és röhögések között átmásztunk a hegyen, le a szurdokba. Tényleg gyönyörű volt, bár nem mondom, hogy nem éreztem gombócot a torkomban, mikor ott kellett aztán rámenni a jégre, ahol gőzöm sem volt róla, hogy milyen mély a víz alattam. (Na, persze, itt nem belefulladásnyi mélységekben kell gondolkodni, de derékig jeges vízbe merülni az erdő közepén szintén nem egy leányá
lom.)
A vasárnapi hazaút sem volt eseménytelen. Somhegy előtt jártam, erdős szakaszon, amikor balkéz felől valami szürke mozgásra figyeltem fel. Szerencsére időben fékeztem, mert egy szarvas vágott át az úton (mindez délután három magasságában), majd követte még vagy tíz-tizenöt. Szépen, kulturáltan keltek át, majd, miután a másik oldalon beértek a fák közé, komótosan battyogtak tovább. Az egyik megállt az aszfalt közepén, és tűnődő arccal felém nézett. (Kicsit olyan volt, mint amikor a tanító néni figyeli a zebrán átterelt gyerekeket.)
A nap híre azonban mégsem a szarvascsorda volt. Délután sms-t kaptam, mely szerint vasárnap hajnalban megszületett második „mostohatesóm”, Luca Zita, az 54 centis, 2,7 kilós „császárnő”. Állítólag mindenki jól van, de, remélem, februárban ezt majd saját szememmel is ellenőrizhetem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése