Úton

Úgy alakult, hogy ma sokat mentem. Mondjuk, mindig is szerettem gyalogolni, csak mostanában – talán a dafke alapon véghezvitt nőies átalakulásom és a hozzá illő rucik miatt – nem nagyon volt rá alkalmam.

Igaz, amikor reggel felkeltem, még én sem gondoltam, hogy hova jutok. Sőt, a reggeli cihelődés talán még a szokásosnál is gondosabbra sikeredett, tekintettel a suliba látogató helyi tévésekre, akik az osztályomban tanuló svédekkel szándékoztak interjút készíteni.

Azt, hogy a mai nap nem lesz egy egyszerű menet, már a lépcsőházon kívül megtett első lépésnél (vagy inkább csúszásnál) megéreztem, de szokásos naivitásomnak hála, akkor még mindig bizakodva tekintettem a jövő és az autóm felé. Lelkesedésem még akkor sem lohadt, amikor megpillantottam a kocsit borító jégpáncélt, de pár perccel később kénytelen voltam szomorúan tudomásul venni vereségemet a természettel szemben.

A helyijáratos busz lehetőségét fél óra megállóban toporgás után adtam fel, amikor valaki (hogy hogy terjednek ezek a hírek pillanatokon belül, a fene sem érti meg) azt mondta, hogy legalább 11-ig nem jön semmi, mert a sofőrök csak saját felelősségükre indulhatnak útnak. Gyors telefon a suliba, ne várjanak tolmácsolni, a harmadik órára azért talán majd beérek valahogy. Na, igen, de hogyan? Ugyan a lakásom és a munkahelyem között nincs helységnévtábla, a kettőt mégis több, mint öt kilométer választja el egymástól. Hát, igen, maradt a gyaloglás…

Meg a túrabakancs, hátizsák (hogy ne kelljen mindenféle kistáskákkal hadonászni, ha seggre esem), sportdzseki. Az exem exétől :) örökölt síkesztyű tökéletes választásnak bizonyult – a gumis csuklópánt a világ egyik legjobb találmánya, tekintettel a millió orrfújásra menet közben. Ja, és a túlélőtúra elmaradhatatlan kelléke: egy termosz forró tea. (A pálinkás laposüveget – mégiscsak dolgozni készültem – nem mertem bevállalni.)

A rendkívüli helyzetek mindig furcsák. Igen, szó szerint renden kívüliek, amikor az ember kicsit elszakad a megszokottól, amikor ismeretleneket szólít meg a buszmegállóban, és egy „Járt erre busz mostanában?” kérdésből hosszú párbeszédek születnek. Rendkívüli, amikor az ember, feledve minden nőies allűrt, túracuccban trappol a munkahelye felé, mégis új ismeretségeket köt, és beszélgetőtársat (sorstársat?) talál egy hatvan perces útra.

Jó volt ma gyalogolni. Kicsit veszélyes, kicsit mulatságos, nagyon hideg, de jó. A gyaloglás megnyugtatja a lelket.

És ha már lélekről és útról van szó: ma más téren is megtettem az első lépéseket. Igen, lehet, hogy furcsa, talán cikinek is kellene éreznem, de mégsem: ma, életemben először, pszichológusnál jártam. Az ember kérjen segítséget, ha egyedül nem boldogul, és én most éreztem ennek óriási szükségét. Néha nehéz elengedni dolgokat, emlékeket, embereket, még akkor is, ha nagyon muszáj. Talán akkor a legnehezebb. Engem öt hónapja üldöznek a démonaim, megjártam miattuk a pokol talán legmélyét is, és nem tudok szabadulni a bugyraiból. Néha úgy érzem, sikerült, aztán megint jön a zuhanás. Ugyan a családom, a barátaim hihetetlenül sokat segítettek, de ez valahogy nem volt elég. Kellett egy kívülálló, egy szakember.

És jó volt. Igen, megkönnyebbültem, már egy beszélgetés után. És bíztató, hogy nem kell rendszeresen járnom: talán mégsem vagyok annyira reménytelen eset. Talán csak egy taszajtás kell a helyes irányba, és megtalálom a kapaszkodót kifelé a gödörből.

Hazafelé direkt nem szálltam buszra. Sétálni akartam, öt kilométert. És gondolkodni. Nem, nem a múlton. Még csak nem is a jövőn. A jelenre, az „itt és most”-ra akartam koncentrálni. Mert minden most történik. A jövő csak ennek függvénye, a múlt pedig csak emlék.

Nem csúszott annyira az út hazafelé. A reggeli ónos eső nyoma ugyan megmaradt, de a láb- és biciklinyomok (meg talán a szórás) miatt darabosra tört a jég. Már nem esett fagyos víz az égből, és tisztának, frissnek tűnt a levegő. Egy óra alatt értem haza, de fáradtságnak a nyomát sem éreztem, pedig nagy utat tettem meg ma.

S hogy mit hoz a holnap? Azt csak a j(ó)ég tudja…